Első felvonás. Pinceürítés ürügyén kérték segítségem, amit az előző tulajdonos örökösei értéknek tartottak, azt már mind kimenekítették, aki a tömbházlakást – és a hozzá tartozó pincét – megvásárolta, törékeny alkatú magányos hölgy, ki egymaga nem tudott megbírkózni a feladattal. Hordtuk hát ki ládaszám a beszáradt befőttes üvegeket, ölesleg az elázott reklámpapírcsomagokat, mindenféle deszkavégeket és lécdarabokat, simára koptatott autógumikat, szóval mindazt, amit egy életen át meggyűjt a régivágású ember, aki még azt tanulta és tapasztalta, hogy semmit nem szabad eldobni, hiszen mindennek hasznát lehet még venni. Szakkönyvek is voltak egyik polcon, régiek, talán hasznavehetetlenek mai orvostanhallgatók számára, elvégre a gyógyítás tudománya is fejlődött valamicskét az elmúlt fél évszázad során. Ezeket nem volt szívem a szemétbe hordani, félretettem, hogy majd jók lesznek valamire (ebből kitűnik, magam is régivágású lennék, bár szeretném azt hinni, nem épp olyan mértékben, mint a pince előző tulajdonosa). Ürülvén lassan a polcok, a törött tányérok és csorbás kávéscsészék mögött valami súlyos tárgy adta elő magát. A 24 voltos villanykörte sápadt fényében egy fejreállt U alakú vasdarab tűnt elő, réz talapzatából tengelyféle kiálló csonkkal, oldalán a Bosch felirat után néhány számmal. Nem kell mondanom, ez sem került a szemétbe.

Második felvonás. Sokan tudják, még többen nem, hogy kedves kis városunkban létezik egy Sepsi TeleTár nevű gyűjtemény, meghatározása szerint „hírközlési eszközök tárolója, amely a többségében működőképes készülékek segítségével betekintést enged a hírközlés történetébe”. Csodálatos hely, lelkes emberek működtetik, ők maguk is régivágásúak, akik azt vallják, ami ma új, ötven év múlva régiség lesz, hát próbálnak is menteni mindenféle tárgyat és berendezést, akár kapcsolatban áll, akár nem a hírközléssel. Hozzájuk vittem be a pincében talált Bosch feliratú valamit, az öregek tanácsa gyorsan fölé is hajolt, az rögvest megállapítást nyert, hogy valmiféle mágnesgyújtás fő alkatrésze, bár mágnesessége a régmúlté, de sebaj, újra lehet delejezni. A Bosch maradt, én elégedetten távoztam, hogy ha az emberiséggel nem is, legalább tárgyi örökségének megőrzése érdekében jót cselekedtem.

Harmadik felvonás. Magyarországi barátaimat kalauzoltam minap Háromszéken, történelmi túrát szerveztem számukra a Nyergestetőtől Kézdivásárhelyen át Eresztevényig, s onnan Szentgyörgyig. Útba kellett ejtenünk Csernátont is, különösképp, hogy Lajos barátom nem csak egyszerűen műszaki érdeklődésű, de géprestaurátori kurzusra iratkozott be vén fejjel. A Haszmann Pál Múzeumban nem járt még, nyilvánvaló hát, hogy el kellett vinnem, sőt, egy kis meglepetést is tartalékoltam számára: Tónit megkértem, indítson el egy stabilmotrot, hadd lássa a gépek szerelmese és leendő felújítója, miként lehet életre kelteni egy száz esztendős masinát. Persze, a beszélgetés Lajos barátom és Tóni közt azonnal technikai kérdések irányát vette, Tóni lelkesen magyarázott, Lajos fényképezett és filmezett, hallgatott és kérdezett egyszerre. Hagytam, hadd beszéljék ki magukat, ám egyszer arra lettem figyelmes, Tóni a stabilmotornak egy ugyanolyan alkatrészéről magyaráz, mint amilyet a pincében találtam. Épp azt mondta, a kommunisták a gazdáktól nem csak a tehenet s a lovat vették el, hanem az ekét s a gépeket is, csakhogy a jó székely úgy gondolkodott, hogy ha az övé nem maradhat, hát más se használja azt, amiért ő maga keményen megdolgozott. Hát leszerelt ezt-azt a beszolgáltatandó gépezetről, a stabilmotorok esetében legtöbbször a mágnesgyújtást: anélkül hasznavehetetlen a gép, és ez az egyik magyarázata annak, hogyan tudott annyi régi motor viszonylagos épségben megmaradni: az ócskavasból néhány jó ember közreműködésével a hiányos gépek a múzeumba kerültek. Jól megnéztem a Langen & Wolf gyártású gépet, szintén Bosch márkájú mágnesgyújtás segíti indulását.

Innen tovább csak össze kellett illeszteni a kirakós elemeit. A segítségemmel kiürített pince előző tulajdonosa gazdaember csemetéjéből küzdötte fel magát elismert orvosig. Édesapjának is lehetett beszolgáltatásra ítélt gépe, amiről ő is leszerelte a létfontosságú alkatrészt, mielőtt a közösbe – kényszerből – beadta. És mint családi örökséget, orvos fiára hagyta, talán azzal az elgondolással, hogy a történelemnek ama félresiklása, mit kommunista rendszernek neveztek, sem lesz örök életű, s ha ő nem éri meg elmúlását, hátha fia igen. És akkor majd visszakapja az elkobozott gépet, és a mágnest visszaillesztve helyére, újra működésbe hozhatja a motort – mert jó dolog emberek gyógyításával foglalkozni, de még jobb a gazdaéletet folytatni. Orvos fia valóban megérte a rendszervált(oztat)ást, apja gépét azonban, ha kérte is, soha nem kapta vissza. Így hát a mágnes maradt a pincében, lehet, meg is feledkezett róla, és ha el is mondta valamikor hosszú élete során gyerekeinek, miféle örökség az övé, az újabb generáció már nem találta annyira fontosnak továbbmentését.

Pár napja visszamentem a Sepsi TeleTárba, visszakértem az odaajándékozott Bosch mágnesgyújtást. Bedobozolva pihent egy sarokban, „nem azonosítható” feliratú címkével ellátva. Stabilmotor gyújtása volt valamikor, és az lesz újra, indokoltam meg a más körülmények közt elfogadhatatlan gesztust. Csernátonba viszem, talán a szombati Burrogtatón már egy újabb stabilmotor életre keltésének lesz segítségére.