Mindig zavarban van az ember, amikor erős élményeiről kell mesélnie, erőtlenek a szavak ahhoz, hogy kifejezzék a lélek történéseit. Ami konkrét, az csupán ennyi: akusztikus gitár, elektromos gitár, basszusgitár, szintetizátor és két énekes-versmondó – egy férfi, egy nő. És Csoóri Sándor írásai. A háttérben széles vetítővászon, rajta színes fotók, mozgóképek, hangulatképek illusztrálják a költő gondolatait. Időnként különös ellenfények, háttérvilágítás, melynek nem az a célja, hogy megvilágítsa a játszókat, hanem hogy elmélyítse a hangulatokat.

Prózai szövegek, versek, dalok, képek, zenei közjátékok, melyek szövevényéből az egyik legfontosabb kortárs magyar író arcéle rajzolódik ki. Üdítően fiatalos és megrázóan mély alkotás, mely pillanatok alatt elvarázsol. Megbabonázva, szédülten tekintünk fel Csoóri életművére, mint amikor hatalmas sziklafal előtt áll az ember.

Rettentő szavak. Előbb a családról, az anyáról, aki egy éjjel megtört lesz, majd kicsi, és egy madár a csőrében elviszi. Egy nyolcéves gyermek látomása leégett szobájáról, melyben a virító parázs fölött kis láng táncol. Fegyverek, sikoltások, a tüntető tömeg emléke, mely lassan elmarad az időben. Álom-freskók meztelen nyári asszonyokról, akik sorából kiválik egy, hogy akár egy sárkányt, legyőzhesse őt a költő Szent György lovagként. Valaki verset olvas a telefonba, aztán ólomruhában merülünk a tófenékre. Kezünkön füvek, levelek zöld vére szárad, mintha Krisztusé volna, és tompa szívütéseinket hallgatja az erdő.

Gyönyörű, sejtelmes zene, képek, érzetek. A háttérben fakéreg, arcbőr, vagy inkább egy tenyér bőre. Falusi ház, madarak, tyúkok, fogukat vicsorító kutyák, aztán órák, később egy atomrészecske és a robbanás felhője. Csillagok táncolnak a mennyezeten.

Mindenbe belekóstolunk, amit gyorsan égő gáztűzhelyén kifőzött a század. Csöngnek a telefonok és a mű-fülek a falban, aztán New York hangzavarát és az otthoni táncház hívó szavát is halljuk. Nagy Lászlót idézi meg a költő halálának ötödik évfordulóján. Most ugyanígy gondolunk őreá, aki éppen öt éve távozott. A Napból izzó gombostű potyog elé, de szeme se rebben. Hegyek úsznak át rajta, s bókoló búzatáblák. Jobb lenne ordítani! Aztán elhallgatnak a hangszerek, és az egyik leggyönyörűbb vers következik. Éjfél. A sötétben is növekednek a gyönge bodzák, megyünk köztük a temető felé... És itt elkezdenek inni a zenészek, belerondítva a varázslatba. Ők most lazulnak.

Pilinszky szólal meg a vetítővásznon. Az Egyenes labirintus című versét olvassa fel, egy különös látomást a zuhanásról. Csoóri is erre az őrült kitörésre vágyott, szerette volna átszakítani az életét körbelángoló Szaturnusz-gyűrűt. 1956. Mi az, hogy magyar? Mi az, hogy hazafiság? – kérdezi a fölényeskedő értelmiségiekkel, aztán szerényen és alázatosan kinyitja a szívét előttünk. Megható vallomás. Ülünk, didergünk, mögöttünk a végtelenség. Végül zöld lesz a háttér, s benne egy halott sétál, akit már árnyéka sem kísér...

Vecsei H. Miklós, Kiss Flóra, Mihalik Ábel, Ratkóczi Huba, Frimmel Jakab. És Csoóri Sándor. „A vírus miatti leállás alatt úgy alakult, hogy megtaláltuk egy versét, majd egy másik is szíven döfött, később egy esszéje is, aztán úgy éreztük, hogy Csoóri összeköt bennünket. És bíztunk abban, hogy ha mi öten összefogunk, akkor talán a nemzedékünk más tagjait is ugyanígy összekötheti az ő szellemisége” – vallotta Vecsei H. Miklós a hosszú taps végén.

Az előcsarnokban az előadásról készült lemezt és a szövegkönyvet is árulták. Örömmel láttuk, hogy milyen sokan vásárolnak, dedikáltatnak a fiatalok közül. Bizonyára ők is érzik, hogy csak az ilyenfajta lélekhangok tarthatnak meg bennünket abban az ijesztő szellemi nihilben, ami felé közeledünk.