A svájci megoldás mintaszerűsége ugyanis a társnemzeti viszonyokban áll, melytől a kelet-európai nemzetállamok — köztük a jobb sorsra érdemes Románia — oly messze esnek, mint Makó Jeruzsálemtől. Erdély vonatkozásában érdemes hozzátenni: pontosan a társnemzeti realitások és igény el nem ismerése az államalkotó többség részéről okozza e régió legfőbb baját.

No de Svájc tényleg megér egy misét, felüdülés például az ottani nyelvtörvényt olvasgatni. A négy elismert nemzeti nyelv közül három, a német, a francia és az olasz hivatalos nyelvnek is számít, ami annyit tesz, hogy az egyén és az állam közötti kapcsolatban szabadon használhatók, a polgár ezek bármelyikén fordulhat az állam intézményeihez, és azok kötelesek ugyanazon válaszolni neki.

A negyediket, a rétoromán nyelvet ugyan nem nyilvánították hivatalossá, de e nyelvjárás védelmét állami feladatnak tekintik. Szokássá vált, hogy a rétorománul megírt beadványokat a szövetség elfogadja, mi több, saját költségén fordíttatja le.

Erről az juthat az ember eszébe: nálunk évekig vita, hogy ne mondjuk, elutasítás tárgyát képezte a kisebbségi nyelvek ,,beengedése" az egyedül üdvözítő kiváltságos nyelv felségterületére, a hivatalos használatba, s mikor megengedték, emlékszem, a törvényszékeken a dolog valahogy úgy nézett ki: magyar beadványt elfogadtak ugyan, de ahhoz a folyamodónak a maga költségén készült fordítást kellett csatolnia. Akkor meg minek az egész, ugye?

Ezen nyilván már nevetnünk sem volt érdemes, bár úgy vélem, arcátlanabbul gúnyt űzni e valóban és ténylegesen multikulturális régióból nem is lehetett volna.