A közös sétára, melyet Bordás Beáta művészettörténész, az EMŰK vezetője irányított, csupán kilenc érdeklődő jelentkezett, zömében fiatalok. A kis csapat az EMŰK székhelyétől először a Gyárfás Jenő utca felé vette az irányt.

A „szentgyörgyi remete”

Bordás Beáta a Gyárfás-ház udvarán előbb a neves művészről és annak Sepsiszentgyörgyön töltött éveiről mesélt, majd a művész klasszicista stílusú házába is beléphettek a jelenlévők. A szentgyörgyi remetének nevezett Gyárfás Jenő 1873–1877 között Pesten végezte a tanulmányait, majd további három éven át Münchenben tanult, és Bécsben is elismerték a munkáit, mégis kivonult a nagyvárosi művészeti élet nyüzsgéséből és hazaköltözött Sepsiszentgyörgyre, ahol többnyire arcképfestésből élt, és illusztrációkat készített megrendelésre. Íróként is tevékenykedett, ódák, drámák, románcok, balladák kötődnek nevéhez. A Székely Nemzeti Múzeum igazgatóválasztmányának tagjaként jelentősen befolyásolta a múzeum képzőművészeti anyagának fejlesztését. Az arcképfestés mellett bibliai, irodalmi és történelmi témájú festményeket készített, a kortársak Munkácsyéhoz hasonlították tehetségét. A művész 1925-ös halála után özvegye és fia lakott a házban, később Gyárfás Jenő-emlékházat alakítottak ki benne, mely a Székely Nemzeti Múzeumhoz tartozott. A 2000-es években az örökösök visszakapták az épületet, annak egy részét idén megvásárolta Sepsiszentgyörgy önkormányzata. Az épület homlokzatán az emléktáblát, mely ma is látható, 1971-ben helyezték el.

Állami műtermek

Sétánk következő helyszíne az a bizonyos épület volt, ahol a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztára működik, s amelynek negyedik emeletén kimondottan műteremnek alakítottak ki néhány helyiséget. Az épület előtt újabb rövid ismertetőt hallottunk a művészettörténésztől: mivel a képzőművészeti alkotások nagy részét nem lehet a nappaliban készíteni, egy időben állami műtermeket alakítottak ki a nagyobb városokban. 1950-ben alapították meg a Romániai Képzőművészek Szövetségét (UAP), mely fontos érdekképviseleti szervként működött: műtermeket építtetett, kiállítási lehetőséget biztosított, galériákat hozott létre. Sepsiszentgyörgyön a megyésítés után jött létre az UAP helyi fiókja, és a Brassóból ide érkező Plugor Sándor több neves pályatársa közreműködésével olyan közeget teremtett az itt alkotó művészek számára, melynek hatása máig érezhető, talán nem véletlen, hogy az Erdélyi Művészeti Központ is ebben a városban jött létre. Ma is neves képzőművészek használják ezeket a műtermeket, melyekhez hasonlóakat a 105-ös tömbház legfelső emeletén is kialakítottak. Utóbbiakat sajnos már nem erre a célra használják – tette hozzá.

Albert Levente sorozatai

Először Albert Leventét, lapunk munkatársát látogattuk meg a műtermében, akit sokan csak fotósként ismernek, de Bordás Beáta elmondta róla, hogy képzőművész végzettségű, festményeket, különböző installációkat készít. „Ezt nevezik alkotói káosznak, így néz ki egy műterem, ahol dolgoznak” – jegyezte meg valaki a látogatók közül. A nagy belmagasság galéria kialakítását is lehetővé teszi ezekben a terekben, a kiállított képek pedig annyira lenyűgözőek „saját közegükben”, hogy csakhamar elvonták a figyelmünket a körülményekről. Albert Levente művészi munkásságának jellegzetes elemei a szürkés nyomatok, fotogramok és akrilok, mindegyikből hosszú sorozatokat készített. Korábban vasszegekből összehegesztett szobrokkal is kísérletezett, melyek többnyire fotókként éltek tovább. „Még szeretnék hasonló objekteket készíteni, de ez rendkívül időigényes munka, a napi teendők mellett szinte lehetetlen ilyesmivel foglalkozni” – vallotta a művész.

Vargha Mihály műtermének udvarán

A játékos Vinczeffy László

Festőművészként és restaurátorként mutatta be Vinczeffy Lászlót Bordás Beáta, akinek a kilencvenes évektől kezdődően készült szobrászati alkotásai mellett festményei és grafikái közül is láthattak párat a résztvevők. Mivel a művész nem lehetett jelen, műtermét lánya, Vinczeffy Orsolya muzeológus mutatta be, műveit pedig Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója méltatta. „Örülök ennek a kezdeményezésnek, mert szerintem úgy teljes a kép egy művészről, ha nemcsak a kiállításokon részt vevő munkáit láthatjuk, hanem a helyet is, ahol többnyire magányosan dolgozik” – mondta elöljáróban Vargha Mihály, nagy szeretettel beszélve Vinczeffyről, aki jelenleg varázslatos szépségű falujában, Atyhában tölti nyugdíjas éveit. „De ott sem nyughat, mert nemcsak szilvát szüretel és tűzifát hasogat, hanem csűrét átalakította galériává, ahol kiállításokat szervez, neves művészeket hív meg. Több százan keresik fel a környékről, nemcsak magyar ajkúak, kertjét pedig teleaggatta szebbnél szebb szobrokkal, akkorákkal, amilyeneket ő és a segítői fel tudtak állítani” – fogalmazott. Vargha Mihály szerint Vinczeffy festőnek indult, de „valahonnan megfertőződött”, és elkezdett szobrászkodni, grafikákat készíteni, és még a kerámiaművészetbe is belekóstolt. Talán a gazdag fantáziáját és a játékosságát emelné ki leginkább ennek a rendkívül termékeny és sokoldalú művésznek – mondta a szakember. A műterem egyik fala látványos szobrocskákkal volt tele, melyek Vargha szerint ujjgyakorlatok az Atyhában kiállított szobrokhoz. Egy részük talált tárgy, mezőgazdasági eszközök, sámfák, amelyeket fúrt-vésett-csiszolt-festett, átalakított, átlényegített a művész. Rengeteg festménye is van, melyeket erőteljes konstruktivitás jellemez, és sokkal komorabb hangvételűek. Egy részük cementporos vagy másképp kiképzett érdes felületre készült. A grafikákból is ízelítőt kaptunk, melyeket nagy-nagy műgonddal, többnyire szürrealista stílusban alkotott a művész.

Miklóssy Mária szabadsága

Férjével, a néhai Plugor Sándorral osztozott a műtermen Miklóssy Mária, ők ketten voltak az elsők, akik műtermet kaptak ebben a tömbházban. A művésznő azóta is itt dolgozik. Fény szempontjából a Plugor oldala a jobb, de sajnos beázott ez a rész, a képekre is rácsepegett az el­ázott vakolat. Amint a művésznő elmondta, néha haragszik a munkáira, máskor nagyon szereti őket. Néha elpocsékolt időnek érzi, amit itt töltött el, máskor elámul attól, hogy milyen csodálatosan tud festeni – mondta a nézők nevetése közepette. Nem volt könnyű élete, mert ezek mellett tanított, gyerekeket nevelt és művészfeleség volt, ami ugyancsak nagy kihívás. Minden művész másképp dolgozik, csak abban hasonlóak egymáshoz, hogy mindenki szabaddá teszi ideje egy részét a művészet számára. „Sok mindent mondanak rólunk, pedig a művész is olyan, mint minden más ember, csak meg kell harcolnia a szabadságáért, művészként kell élnie, ami a legnehezebb” – fogalmazott. Mint mesélte, pár napja Gerhard Richter-kiállításon volt Budapesten, amit ugyancsak a családi együttlét rovására tett meg. Nagyon nehéz képet, szobrot, rajzot készíteni, és csak akkor tud előrelépni az ember, ha van elég bátorsága hozzá, hogy a munkái felét eldobja – jelentette ki. Nagy kalandnak nevezte a képzőművészetet, ami megéri a fáradságot. Ha újrakezdhetné, három dolgon biztosan nem változtatna: nem költözne el Erdélyből, képzőművész lenne, és Plugor Sándorhoz menne feleségül (bár kicsit rafináltabb lenne a kapcsolatukban... – fűzi hozzá mosolyogva). A fotográfia elterjedése miatt nagyon eltávolodott egymástól a képzőművészet és a közönség, de meg kell próbálni áthidalni ezt a távolságot, szeretni és népszerűsíteni kell a művészetet – mondta végezetül.

Vargha Mihály felkiáltójelei

A szobrász egy Csíki utcai kis házikóba költözött le a már bemutatott épületből, ugyanis a negyedik emeletre nagyon nehéz volt felcipelni több száz kiló agyagot, és a nagy gipszformákat lehozni sem volt egyszerű. A házikót és környékét sok munkával rendbe tette, és nagyon szeret itt dolgozni, mert fontos számára a természet. A kis udvaron látható alkotásainak még nincs címük, egyelőre még változó munkák ezek. A műteremben látható nagyobb installációk az utóbbi évek kiállított művei. Valamennyi egy-egy felkiáltójel, az értékválságra figyelmeztet. A fa a kedvenc anyaga, közel áll hozzá a melegsége, illata, könnyebben hozzáfér, és nagyobb méretben is tud dolgozni vele – vallotta.

Egy nappal korábban vették le a negatívot az egyik készülő mellszobráról, megmutatta, hogyan néz ki ezután az agyagforma. A bronzszobor elkészítésének hosszú folyamatát is elmesélte azután röviden, majd korábbi fontosabb munkáiról, azok készítésének szépségei­ről és nehézségeiről beszélt. Az agyagot igyekszik nedvesen tartani, mert ebből készül nemsokára egy másik mellszobor. Az önkormányzatok illusztratív, naturalisztikus szobrokat szoktak tőle rendelni, ami eléggé kötött feladat, nem enged túl sok szabadságot, de ez az a része a munkájának, amiből pénz is jön. Volt rá eset, hogy az installációit is megvásárolták, Japánba, Dániába, Svédországba is adott már el közülük, de ez ritkaságszámba megy.

Mint mondta, ő sem választana más karriert, más életet magának. A műteremben a művész visszavedlik gyermekké – magyarázta. Persze, néha időpontra kell elkészülniük a szobroknak, de a művész habitusa a gyermeké, csak így lehet igazán kreatív, így tud jól kommunikálni a világgal. Szerinte az egész tanügyi rendszernek nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie a játékra, és a torna-, zene-, rajzórák ugyanolyan fontosak a gyermek számára, mint azok a tantárgyak, amelyekkel telezsúfolják az órarendjüket.