Egy hónapja immár annak, hogy Székelyföld első nagyprodukciója elsöprő sikert aratott. A szerencsés ezrek, akik bejutottak az István, a király rockopera hat előadásának valamelyikére (sokan már eleve kíváncsiak voltak mind a két szereposztásra, így kétszer is beültek az aréna hatalmas nézőterébe), de a csak hallomásból, visszhangból értesültek sokasága is azóta sem fogyott ki a dicséretekből. Az utcán állítanak meg barátok, ismerősök, de idegenek is, hogy gratuláljanak, de ami még fontosabb, hogy saját élményüket megosszák.
Az adomázó székely eszével gondolkodva, de a csapat egyik résztvevőjeként is mondom: már-már gyanús ez az elsöprően egyhangú dicsérethalmaz (az egy-két előítéletes kommentet most hagyjuk). Nem mintha nem esne jól, nem mintha nem érezném jogosnak és helyénvalónak, hiszen mindenki apait-anyait beleadott abba, hogy emlékezetes eseménnyé nője ki magát, és ahogy mondani szokás – bár ez mindig utólag derül ki igazán –, történelmet írjunk.
A dicséretáradat közepette mégis kerestem azt az igazán szerves összetevőt, amely a sikeren túl emlékezetessé tette és teszi az előadást, s az egész folyamatot. Hiszen az nyilvánvaló, hogy a produkció köré épült minden történés túlmutatott egy színpadi reprezentáció keretein, mégis azóta is keresem a kulcsát, a lényegét annak, hogy egy ilyen méretű produkció miért nem a magamutogatást, póriasan szólva a rongyrázást juttatja eszünkbe, hanem előadók és közönség igazán tartalmas egymásra találását. Még akkor is elgondolkodtató ez, ha a siker egy kicsit előre borítékolható volt, hiszen a magyar rocktörténelem leg(el)ismertebb darabja került a nagyérdemű elé, nem akármilyen (de úgy is fogalmazhatunk, hogy eddig nem tapasztalt) anyagi háttérrel, intézményi és művészi hozzáállással. S a nyilvános „rákészülés” feltételeit is sikerült kimagaslóan teljesíteni. Ráadásul ismerős arcok sokasága tűnt fel a színpadon, na meg a szervezők, a technikusok, az önkéntesek, az úgynevezett háttéremberek sorában. Összesen négyszázöt tagú csapat, amire ez idáig nem volt példa „szerte e határban”. A rendkívül sokszínű alkotócsapat összekovácsolódása pedig – ami természetesen nem csupán díszmenet volt, hanem, ahogy Orza Călin rendező fogalmazott, feszültségekkel, áldozatokkal teli munka, hiszen enélkül nem lehet művészetet, közönséget igazán megrendítő előadást színpadra állítani – az alkotók számára is felejthetetlen marad.
És akkor a minap, a szentgyörgyi piacon találkozom egy régi ismerőssel, aki miután gratulált valahogy így fogalmazott: az előadáson egy valódi életérzés kerített hatalmába...
Közösen megélt életérzés született újjá mindannyiunkban, előadókban, szervezőkben és közönségben egyaránt – görgetem tovább a gondolatot –, ami nem csupán egy ideig-óráig meghatározó jellegű hangulat, hanem nemzedékünk egzisztenciális töltetének szerves része. És – mint kiderült – nem csupán a nyolcvanas évek bemutatóját, a mű kezdeti „hódítását” megélt nemzedékek életérzése ez, hanem az azóta felnövekvő korosztályok lelki és gondolatvilágában is mélyen beivódott István és Koppány görög tragédiákat idéző küzdelme.
Életérzés. S mint ilyen aligha túlzás úgy fogalmazni, hogy a mű, mint ahogy az ihlető történelmi események a legáltalánosabban értelmezett identitásunk meghatározó része, egy olyan nemzedékeken átívelő életérzés, amely ott lüktet hétköznapjainkban és ünnepeinkben, érzés- és gondolatvilágunk szerves része, az ilyen kivételes pillanatokban pedig mindent meghatározó tényező.
