Miután Szonda Szabolcs rövid pályaképet vázolt a Csíkszentdomokoson élő íróról, Lövétei Lázár László témáiról, terveiről szólva megjegyezte: nem árt, ha az ember azt írja, ami valóban érdekli, ami a szívén fekszik, mert jobban át tud izzani, nem mellesleg hitelesebb lesz. A vendégmunkás témakör húsz éve foglalkoztatja, ugyanis a kilencvenes évek elején nyaranta ő maga is Magyarországon dolgozott feketén az építőiparban, s úgy érezte, tartozik a kötettel a népes rokonságnak, akik befogadták, egyfajta köszönetnyilvánítás feléjük. Könyvének fülszövegében egyébként Lövétei Lázár László úgy fogalmaz, „de legalább ennyire izgalmas volt a kérdés, hogy ezekbe a  csontszáraz »riportokba« vajon sikerül-e annyi vért (érzelmet?, lelket?) diktálni, hogy megmozduljanak és versként kezdjenek viselkedni.” Mint elmondta, kereste, milyen hang talál ezekhez a versekhez, szerinte leginkább a száraz, kopogó hang; de az egykori feketén dolgozókat is meséltette, „esetenként gondolkodás nélkül buktak ki ezek a kis mikrotörténetek”, néhányat ezekből is idézett, szinte szó szerint. Nem kínlódott egyik szöveggel, egyik élménnyel sem, kötetét nagy szeretettel írta, tette hozzá. Azt javasolja, kötetét ne úgy olvassák, mint egy klasszikus verseskötetet, hanem elejétől kezdve a végéig, mert a könyvnek van egy íve.

Szonda Szabolcs kérdéseire, miszerint írás közben kerítette-e hatalmába nosztalgia, azt válaszolta, „valamennyicske csak volt, mert akkor voltam fiatal”, illetve arra felvetésre, hogy kell-e szenvednie a székelynek, úgy vélekedett, „megszoktuk szerintem, és nem is lenne jó túlságosan elkényelmesedni, segít a túlélésben”. És hogy mások versei mit tesznek hozzá saját alkotói munkájához? Azokból mindenekelőtt bátorságot merít, mert az írónak bátornak kell lennie.