Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Tanyavilág
A Korondi Hegy – így él a köztudatban e vidék, főleg a Sóvidéken és a Nyikó mentén mondják, ha Pálpataka és Fenyőkút kerül szóba. Arról a két tanyabokorról van szó jelenlegi írásunkban, amelyek a múlt századforduló táján váltak folyamatosan lakottá és kezdtek önálló településekként működni. Ekkor jöttek létre azok az intézmények, amelyek a függetlenedés feltételeit általában megteremtik. Pálpataka rövid ideig (1948-1952) önálló községi státusszal is rendelkezett, majd ismét visszakerült korondi közigazgatás alá. A jelenlegi felosztás szerint – 1968 óta – mindkét település Korond községhez tartozik.
A Korondi Hegynek is nevezett tanyavilág elsőként meglátogatott tanyabokra – akárcsak a korábban Zetelakához tartozó Zsigmondtelep/Zeteváralja, Deság, Ivó és Sikaszó vagy a jórészt oroszhegyiek által benépesített Székelyvarság, illetve a napjainkban Farkaslakához tartozó, de szentléleki kirajzásból létrejött Szencsed – a szomszédos Fenyőkúttal együtt egy viszonylag késői alapítású szórványtelepülés, amely a hegyi irtás-kaszálókon és nyári szállásokon jött létre.
Pálpataka múltja és jelene
Pálpataka Székelyudvarhelytől 33, Parajdtól 16, a községközponttól mintegy 7 kilométerre, a Miklós- és a Köves-patak közti vulkanikus fennsíkon terül el. Nincsen jól meghatározott utcaszerkezete, mivel a korábbi szállások, tanyák környezetében helyezkednek el a birtokok, így főként a dűlőnevek adják a településrészek nevét: Farkasmező, Bencéd, Datka, Bagolydomb, Pálpataka-sarka, Kiságmező, Melegpatak, Kiskorond-dombja, Leshegy és a Központnak nevezett rész, ahol a templom, óvoda és iskola, tejcsarnok, valamit a tűzoltószín és a vegyesbolt található. A helynév első írásos említése 1550-ből származik, akkor még Korond tizenegyedik tízese volt.
A Korondot átszelő 13A jelzésű országútról a Tájháznál letérve a Piac utcán, Felszegen, majd tovább Sárosvápán áthaladó községi úton jutunk Pálpatakára. A helységtáblától mintegy 2 kilométerre az út kétfelé ágazik, jobbra Fenyőkút (5 km), balra Pálpataka felé mehetünk tovább (6 km). Rögtön a Központba érkezünk, ahonnan további helyi dűlőutak ágaznak le, illetve egy ugyancsak kiválóan karbantartott másik úton a Havas, azaz Kiság és Fenyőkút felé lehet továbbautózni.
A falu a Hargita vulkanikus fennsíkján terül el 900 és 1000 méter közti magasságban (legmagasabb pontja Melegpatakfő, 1005 m), jól látható innen a Firtos (1062), a Görgényi-havasok, illetve a Madarasi Hargita tömbje (1801 m), így nyilvánvaló, hogy az időjárás is zordabb. Ezt jelzi az a tény, hogy Pálpataka a lombhullató és a tűlevelű erdők magassági határán helyezkedik el.
A hagyomány szerint egy Pál nevű földesúrról kapta a nevét, akinek a Leshegy nevű részen volt birtoka, s amelynek szélén folyik ma is a Pál-pataka. Feltételezhető, hogy az első állandó telepesek Mária Terézia uralkodása idején (1740-1780) jelentek meg, tulajdonképpen bujdosók és menekülők, akik nem kívántak beállni az Adolf Nikolaus Buccow tábornok, majd Siskovics Antal által szervezett határőségbe (1761–1763), amely folyamat aztán 1764. január 7-én a madéfalvi veszedelemhez, a Siculicidiumhoz vezetett. A 19. század folyamán a benépesedés folyamatosan zajlott, állandósult a nyári szállások ideiglenes lakossága, úgyhogy 1880-ban már római katolikus imaháza és harangja van. Igazi, „törzskönyvezett települési” státuszt 1902-től kap, amikor már elemi iskola is működik itt. Népessége túlnyomórészt korondi származású, bár találni felsősófalvi és parajdi eredetű családokat is. Érdekesség, hogy Békástanya, illetve az ott található földterületek egy része ma tulajdonképpen Felsősófalvához, azaz Parajd községhez tartozna, a lakók azonban a pálpataki iskolába járatják gyermekeiket, az itt működő plébános szolgáltatásait veszik igénybe, a pálpataki vegyesboltban vásárolnak, és ugyancsak az itteni tejbegyűjtő központban adják le a tejet. Az eredeti iskolaépület ma már nem áll, viszont többszörösen átalakított formában ma is megvan az 1922-ben fából készült újabb épület. Népessége a falu történetének első népszámlálásakor, 1910-ben 372 fő, 1956-ban 556, 1966-ban 574, 1977-ben 477, 1992-ben 452, 2002-ben 395 lakosa, 2011-ben 358 fő volt. Pálpataka népessége ma, a látszat és a korábbi fogyási tendenciák ellenére, stabilnak mondható, jelenleg – a távollevőkkel együtt – mintegy 410 lakosa van (2014).
Állattartás, gazdálkodás
A helyi lakosok elsősorban marhatartásból élnek; egy 2001-es felmérés szerint 280 szarvasmarhát, 120 lovat és 500 juhot tartottak, 2018-ban összesen 494 szarvasmarhája, 58 lova és 928 juha volt az itteni gazdáknak. A mezőgazdaságban igénybe vehető ágazati támogatásoknak köszönhető a marha- és a juhállomány növekedése, a lóállomány csökkenése a gépesítés számlájára írható. Ma már a kisgazdaságok többsége rendelkezik traktorral és a földműveléshez szükséges felszereléssel. Az erdőkitermelésben, a fa- és deszkaáru szállításában sem veszik igénybe a lovakat, hiszen sokat javítottak az úthálózaton, és igen jelentős a környéken rendelkezésre álló erőgép-, valamint a teherautópark is. Az átlagos egyéni gazdaság mintegy 5–8 hektár családonként, amelynek ma alig egyharmadát használják szántóként – vetett takarmányt, zabot, burgonyát termelnek rajta –, a többit legelőként, illetve kaszálóként hasznosítják. A vágómarha a helyi felvásárlók révén, illetve vágóhidakkal és húsfeldolgozó üzemekkel kötött szerződések alapján kerül értékesítésre. A nyers tejet a székelyszentléleki Gordon tejgyárnak adják le, bár az utóbbi időszakban – jórészt az európai tejpiac liberalizációja és az orosz embargó miatt nyomott tejfelvásárlási árak miatt – erősödőben a házi feldolgozás és a közvetlen értékesítés különböző formái is, mint a helyi és biopiac, a falusi és a gyógyturizmus, bár ezt a szegmenst és ennek felvásárlókapacitását jelentősen csökkentette a koronavírus-járvány.
A fafeldolgozás ma már nem annyira fontos, mint a korábbi évtizedekben, bár működik egy korondi érdekeltségű fűrészüzem, illetve több ács- és asztalosmester is dolgozik iparengedéllyel, kisvállalkozóként, egy család kopjafa- és székelykapu-faragászattal foglalkozik. A fiatalok közül néhányan építkezéseken dolgoznak – Szovátán, Parajdon és Korondon –, külföldi idénymunkára is járnak páran, de nem jellemző a tömeges elvándorlás, illetve az sem, hogy évi három-négy hónapnál többet töltenének idegenben. A külföldi munkavállalás azonban a koronavírus-járvány idején jelentősen megcsappant. Voltak és vannak próbálkozások az idegenforgalom különböző kategóriáiban, de egyelőre – mivel olyan helyi események és látnivalók nincsenek, amelyeket értékesíteni lehetne – ezek ma inkább csak kísérleti fázisban vannak. Pálpatakának nem sikerült elég szervesen bekapcsolódnia a Szovátához és Parajdhoz kötődő gyógyturizmusba, a korondiakhoz is úgy kötődnek, hogy családi kapcsolatok révén többen is bedolgoznak az ottani kereskedőknek, többnyire fából készítenek szuvenírtárgyakat, illetve a nyersanyagot készítik elő ezek gyártására.
Életképes kezdeményezések
Hagyományteremtő céllal hozták létre a falunapokat, illetve több olyan rendezvénysorozatot, amelyek arra hivatottak, hogy erősítsék az összetartozást és a lokálpatriotizmust az elszármazottakban. A nyári tánctáborok itteni meghonosodása is – bár többnyire Magyarországon és másutt élő civilek szervezték – jelentett némi publicitást, és idevonzott egy érdeklődő réteget.
Az 1948 óta külön plébániaként Pálpatakán működő római katolikus egyházközség 1992 és 1996 között új fatemplomot épített, 2002-ben új köztemetőt létesített. A fenyőkútival összevont, de mindkét településen fennálló óvodákban és az I–VIII. osztályos iskolákban szakképzett pedagógusok dolgoznak, az épületek teljes felújításon, komfortosításon estek át. Az idők során a teljesen fából készült kultúrház is annyira leromlott, hogy felújítani nem volt már érdemes, úgyhogy a 2014–2015-ös években egy 10 394 m²-es telken 504 négyzetméter alapterületű közösségi házat építettek.
Fenyőkút régen és ma
Ha a másik hegyi településre, Fenyőkútra, Korond egykori 12. tízesére szeretnénk eljutni, amelynek központja mintegy 6 kilométerre van a 13A jelzésű műúttól, a korondi unitárius templom mellett, a Piacon át, az Észak-vize mentén haladva, a DC50 jelzésű községi úton kell haladnunk. A tanyasi jellegű falut önálló településként 1898 óta tartják nyilván. A korondiak korábban legelőként használták a területet, a közelben kitermelt bükk- és fenyőrönköket dolgozták fel itt, illetve gyakran szenet is égettek a tisztásokon. A legelőket és kaszálókat fokozatos erdőirtással hódították el a természettől, így a családi birtokok a nyári szállások körül jöttek létre. Az emlékezet szerint már a 19. század közepén léteztek itt tanyák, de azokat nem lakták folyamatosan. Egyes feltételezések szerint egy fenyőfa tövénél fakadó forrás környékén alakult ki egy korai település, ahonnan a Korond vize mellé, a völgybe később leköltöztek az emberek. Ez azonban nem más, mint a világ közepét az adott helyhez rendelő egészséges lokálpatrióta felfogás, amelyet így számos origó jelölhet ki a nagyvilágban. 1910-ben Fenyőkúton 372, 1956-ban 556, 1966-ban 574, 1977-ben 477, 1992-ben 452, 2011-ben 297 lakost írtak össze. Napjainkra a népesség valamelyest csökkent, 265 fő, de a távollevőkkel együtt valamivel meghaladhatja a 300 lelket.
Orbán Balázs is vadregényes tájról, a havasi réteken legelésző marhákról, juhnyájakról emlékezett meg feljegyzéseiben. Az első állandó telepesek a 19. század utolsó évtizedében érkeztek. Azzal a szándékkal jöttek a túlnépesedett völgyből – túlnyomórészt Korondról –, hogy immár életvitelszerűen, az esztendő folyamán végig itt éljenek. A népszámlálási adatokból az derül ki, hogy Székelyföld-szerte jelentős népességfölösleg élt ekkor, hiszen dacára a járványoknak és egyes nehezen gyógyítható fertőző betegségeknek, a közegészségügy, a civilizáció olyan szintre jutott, hogy családonként akár 5–8 vagy még több gyermek érte meg a felnőttkort. Udvarhely vármegye lakossága 1891-ben 110 132 fő, míg 1910-ben 124 200 volt. Az akkori fiatal nemzedékek ideiglenesen vagy tartósan az Osztrák–Magyar Monarchia nagyobb városaiban – iparban, szolgáltatásokban, háztartási munkában – keresték a boldogulásukat vagy vándoroltak ki a tengerentúlra. A túlnépesedett völgyekből az első telepeshullám a saját életterét foglalta el, azt a birtokot, amely a községben élő családok tulajdonában volt, és addig részben kihasználatlan maradt. Azok a korondiak, akik nem rendelkeztek a „Hegyen” birtokokkal, vagy nem tudták vállalni az ottani életformát, különböző népi mesterségeket folytattak a továbbiakban is – fazekasság, taplóművesség és famegmunkálás –, illetve elköltöztek a községből. Így jutott a korondiakból középiskolákba és egyetemekre, illetve nagyvárosi hivatalokba, gyárakba és üzemekbe, de Amerikába is bőven.
Mivel Fenyőkút esetében is tanyabokrokból álló településről beszélünk, Melegpatakfő (1005 m) és Datka (963 m) között a határ- és dűlőnevek helyettesítik az utcaneveket. Jelentősebb tanyacsoportok: Sárospatak, Datka, Hazanező és Gere; kisebbek a Csergőknél, a Varga-domb és a Balkán-sziget. Folyóvizei a Sáros-patak és a Hidegaszó-patak. Még a központi részen sem alakult ki összefüggő házsor; mindössze az különbözteti meg ezt a területet a többi dűlőtől, hogy itt található a művelődési ház, a vegyesbolt és a kocsma, a katolikus templom, az unitárius imaház, a két iskolaépület és az óvoda. A település éghajlata – a Hargita közelsége miatt – kissé zordabb, mint a szomszédos Pálpatakáé. Sajátosság, hogy itt is minden fából készül; szép példa erre a művelődési ház és a római katolikus templom, bár a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben itt is széles körben terjedt a szürke hullámpala, az eternit, egyre inkább leváltva a zsindelyfödést. Mivel a fennsíkon hosszan tartó, zord és szeles telek járják, a házak és csűrök falát tapasztották ugyan, esetleg vakolattal is ellátták, de sokkal célszerűbb volt, ha a későbbiekben deszkával burkolták. Ily módon kialakult itt egy sajátos építészeti stílus, amelyet a szomszédos Pálpatakán, Szencsedben és Varságon lelhetünk fel még.
Járvány után
Kétségtelen, hogy nyomokat hagyott ebben a két faluban is a koronavírus-járvány. Elsősorban ez azon érződött, hogy hosszabb ideig szünetelt az iskolai oktatás, amely azonban lassan-lassan visszatérni látszik a megszokott kerékvágásba. A helyiek – mivel nem tömbökben élnek – megszokták, hogy egymástól bizonyos távolságtartással éljenek. Ez biztonságot is jelentett a járvány idején. Fordultak elő Covid-gyanús megbetegedések, de haláleset nem történt.
A gazdasági tevékenység, amely főleg az állattartást és a földművelést jelenti, a lakóházak körüli parcellákon többnyire családi munkamegosztással zajlott korábban és így zajlik ma is. Mind Fenyőkútról, mind Pálpatakáról többen dolgoznak az építőiparban. Főleg környékbeli munkapontokon vállalnak munkát, olyan szegmensben, amelyet ugyancsak kevésbé sújtottak a járványügyi megszorítások. Akik külföldi vendégmunkát vállaltak s vállalnak, ebben a bonyolult helyzetben is megtalálták a módját a ki-, illetve a hazautazásoknak. Nem jellemző a végleges eltelepedés, a fiatalok közül többen is itthoni építkezésekre, fejlesztésekre használták fel a keresetüket, még a járvány időszaka alatt is csinosítgatták portáikat.
A római katolikusok körében nem változtak a templomlátogatási szokások, a plébániatemplomot – Pálpatakán – ugyanolyan arányban látogatják, mint korábban. Hasonló a helyzet Fenyőkúton is. Az egyházközség állandó híveinek száma mintegy 500 fő körüli. „Főleg az asszonyok vannak jelen vasárnapról vasárnapra – tudtuk meg Bordi János főtisztelendőtől –, a férfiak és fiatalok kevésbé, de megvan bennük is a korábbi hajlandóság. Demeter Erika korondi unitárius tiszteletes asszony gondozza a »Hegyen« élő egyisten-hívőket. Miközben Korondon, ahol a hívek száma 947, egyharmadára csökkent a rendszeres templomlátogatás, Fenyőkúton – ott 65 unitárius kepefizető egyháztag él – változatlan maradt a templomlátogatás, alkalmanként 25–30 résztvevő van jelen az istentiszteleteinken.”
Úgy tűnik, hogy ezekben a tanyabokrokban, mivel szerényebben hatnak a civilizációs ártalmak, a hagyományos életmódhoz való ragaszkodás és a kiforrott paraszti életforma ma is megteremti az organikus fejlődés lehetőségeit. Nagy szerencse, hogy a községi vezetés odafigyelt az infrastrukturális fejlesztésekre, viszonylag könnyen lehet közlekedni, a középületek állapota megfelelő vagy egyenesen kitűnő, felértékelődni látszik az ottani élet és a „Hegyen” történő megmaradás. Akárcsak a múlt század hatvanas éveiben, amikor ezt a vidéket nem érintette a kollektivizálás, és még nem kezdődött el Székelyudvarhely iparosítása – 1962 és 1970 között –, jelentős gyarapodást tapasztalhattunk, akár a koronavírus-járvány egyik mellékhatásaként azt is megérhetjük, hogy ismét erőre kap ez a két település, élhető, belakható helyként, amelynek igazi értékét a helyiek és az ide kötődők egyre inkább kezdték felfedezni.
Simó Márton
(folytatjuk)