Már régóta készülünk erre a megemlékezésre. Januárban az áldott emlékű Fekete Márton felhívott, hogy ne felejtsem el: idén 200 éves a templom különálló tornya. Aztán elkezdett mesélni: ő úgy tudja, hogy 1802-ben földrengés volt, és a tornyot, amely 45 méter magas volt, és három harang is lakott benne, ledöntötte. A falubeli hívek elhatározták, hogy felépítenek egy új tornyot, amely 1821-re készült el.
Ahogy telt az idő, ízlelgettem szavait, a történelmi tényeket, és elgondolkodtam, hogy mekkora közösségi erő, milyen nagy tudás kellett ahhoz, hogy egy falu, egy gyülekezet felépítsen egy templomtornyot. Mennyi apró lépésre, mennyi imádságra volt szükség, hogy a természeti katasztrófa után, szinte a semmiből egy új, a régihez hasonló impozáns épületet alkossanak!
Az egyházközség vezetőségével úgy éreztük, hogy az őszi hálaadás ünnepe megfelelő alkalom lenne, hogy mi is hálásak legyünk, köszönetet mondjunk elődeinknek azért, hogy ezelőtt kétszáz évvel volt hitük, akaratuk egy új templomtornyot építeni. Az úrvacsorával egybekötött ünnepi istentisztelet után a templom belső udvarán hallgattuk meg Benedek-Huszár János, Barót polgármesterének ünnepi beszédét, amelyben kiemelte a hálaadás és a közösségi erő fontosságát. Megemlékezési beszédemben a következőket mondtam: „Kétszáz éve ez a torony áll, mint egy világítótorony, és fényével, hangjával minden Isten-kereső ember számára hirdeti az otthonra találást, a hazatérés reményét. Hirdeti, hogy Felsőrákos népe kitartó munkájával maradandót tudott alkotni, Istennek és embernek… Dalcsoportunk tagjai azt szokták énekelni, hogy százéves a háromszéki szoknya, száz év múlva zengjen dalunk róla. Én azt mondom, kétszáz éves a felsőrákosi unitárius templom tornya, kétszáz év múlva is zengjen dal, ének, vers róla, s legyen mindig ember körülötte, aki felnéz és csodálkozik az ember erejében és az Isten nagyságában.”
Mindezek után az egyházközség dalcsoportja énekelt, majd az eseményt közös együttlét zárta a lelkészi lakás udvarán.
Palkó Zalán Koppány lelkész (unitarius.org)
