A ragadványnévre rászolgált a Dél-Hargita előterében fekvő Székelyszáldobos, mert nemigen van olyan település megyénkben, ahol annyi ásványvízforrás törne a felszínre, mint éppen itt. Az sem kérdés, hogy a rozsdás kifejezés a források vizéből bőségesen kicsapódó lerakodásra, a vas-oxidra utal. Háromszéken csupán a mezőföldi Tamásfalva és Petőfalva örvendezhet még ennek az eredetmutató székely szótagnak.
Dobó és Volál
Száldobos neve azonban már magyarázatra szorul, mert mint sok más településünk esetében, itt is beletörni látszik a bicskája a helynéveredet kutatójának. Mint mindenütt, segít a szájhagyomány. Ugyanis vannak adatok arról, hogy a falutól északra egy kisebb kiterjedésű medencében volt egy Volál nevű kistelepülés, nevét a Száldoboson áthaladó Valál-patak még őrzi, s a falucska közlében a helyiek még ma is látni vélik a régiek ősi földmezsgyéit. Az egykori Volált csak Kápolnás-bérc választja el attól a Dobó nevű, szintén 14–15. századi, Kormosvize menti területtől, helytől és régi településtől, ahol már restaurálták a két település katolikus templomát és kápolnáját, régészeti feltárásokat is végeztek, s melyekről hírt adott annak idején lapunk is. Nos, feltételezhető, hogy a török-tatár betörések idején elpusztult kis települések lakói, a dobóiak s a voláliak is más helyekre szálltak (telepedtek), s innen eredhetett a Szál és Dobó helynévösszetétel, miként Orbán Balázs is hozzátette, hogy „ehhez már könnyen hozzánőhetett a végén az s betű”. A mai falutól északabbra található egy olyan hely, amelyet Kisszáldobos néven emlegettek a helybeliek, oda „szállhattak” az első menekülők. A lapály a Valáliak kertje nevet viselte, ahol régebb még élt is két Valáli nevezetű család. Abban azonban már biztosak a maiak, hogy erről a településről került le a jelenlegi Száldobos falu református templomának tornyába az az 1555-feliratú kis harang, amely jelenleg is használatban van.
Mindez a jelenlegi település előtörténete, mert arra már írott bizonyíték van a pápai dézsmák regestrumában, hogy Zaldubus néven 1332-ben létezett itt település, s annak egy Josephus nevű papja, ami azt jelenti, hogy Dobó és Volál lakói csak szaporították a száldobosi lakosok számát. A száldobosiak nem nehezteltek arra, hogy eddig nem említettük Székelyszáldobosként a Bardoc községhez tartozó falut, a Székely helységnévelőtag ugyanis későbbi csatolmány, de mi ragaszkodunk ehhez a formához, mert megyénkben ugyancsak kevés a füleinknek kedvesnek tűnő helységnév.
Bárók, grófok nélkül
A faluban nem éltek „kúriás nagyok”, a tehetősebb bardoci neves családok árnyékéban azonban egészséges gondolkodású és felette szorgalmas székely-magyar település alakult ki, amely megteremtette magának saját népi kultúráját és hagyományait. Vaskos monográfia ugyan nem született a faluról, de hálával gondolok a sajnos már néhai Kovács József (1928–2008) egykori bányafelmérő topográfusra, egykori munkatársamra, krónikaíróra és faragómesterre, valamint Kolumbán Sándor falufelelős-alpolgármesterre, aki 2012-ben kismonográfiát írt szülőfalujáról.
– Olyan égbeszökő jeles szülöttei nem voltak falumnak – mesélte Kovács –, de mert gyerek- és ifjúkorát itt töltötte, éltében is sokat járta Száldobost, s rokoni szálak kötötték a faluhoz, László Gyula (1910–1998) történészt, képzőművészt és egyetemi tanárt a település is magáénak érzi. László Gyula még házasemberként is ide járt kosaras mulatságokba a Hegyfarki feredőhöz, erre emlékeznek is az öregek. Úgy vágyódott ide – folytatta Kovács –, hogy jöttében a gyorsvonaton érte a halál. Kicsi kopját faragtam emlékére, ott áll budapesti emlékszobájában, emlékköve pedig templomunk előterében.
Gyula bácsi Jánó tanítónál gyermekeskedett, ő is és még én is használtam kréta helyett az iskolában a palabányai fehér diatomitból magunk készítette iskolai krétát. Száldobosi jelességként említhetnénk Bartha Károly (1831–1920) néptanítót, negyvennyolcast, a kökösi csata résztvevőjét is, akinek több írása jelent meg a hétfalusi csángókról, ő volt az, aki kezdeményezte, hogy ipariskola létesüljön Hosszúfaluban, mi több, munkatársa volt lapunk elődjének, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Nemere nevű lapnak.
Négyszázhatvanhat éve szól. Vargyasi Levente felvétele
Székelyszáldoboson, aki nekem jó szerencsét! köszön, bizonyára tanítványom volt a vargyasi bánya munkástovábbképző tanfolyamán. Kiváló munkások voltak a száldobosiak, de diploma kellett. Volt olyan tanítvány is, aki cetlit húzott vegytanból, de a halogének helyett halottgémeket olvasott! Sajnos, a falu gazdag ásványi kincseinek ma aligha veszi hasznát valaki: leálltak a szénbányák, a palabányák, a gyepvasércet sem fejtik már, pedig itt valamikor olvasztották a limonitot, több helyen katlanokban égették a meszet. A borvizek csak ivó- és fürdőkúrára alkalmasak, maradt a gyenge termékenységű, de megtartó termőtalaj, a legelő, az állattartás, olykor a vadászat és a hasznot hozó közbirtokossági erdő: segítő és támogató szándékú elnökéről, Kolumbán Jánosról sok jót mondanak a faluban.
A száldobosiak nagy vasútitalpfa-faragók voltak valamikor, azóta a talpfák is vasbetonból készülnek. Az asszonynépnek maradt az idegenben szolgálás, a családfőknek a bányásznyugdíjacska s a föld, amely ha szegényesen is, de mindig eltartotta azt, aki megművelte. A munkabírásukról híres száldobosiaknak lelkierőre, bizalomra is szükségük volt, aminek hiányát is érzik, lelkipásztoruk templomos népként emlegeti híveit.
Az egyház és az iskola
Székely kapuban fogadott a tiszteletes Bod Péter református lelkipásztor, aki háromszékiként hét esztendeje pásztorolja a mintegy százlelkes gyülekezetet és a több mint száz személyből álló vargyasi leányegyházközséget. Takarékosak és rendszeretők az eklézsia vezetői, presbiterei, hívei, mindenütt tapasztalni a rendet: templomban, lelkészi lakáson, az emlékművekkel tele templomkertben is.
Bod Péter lelkipásztor
Székelyszáldobos falu középkori templomáról nem egybehangzóak a megjelent adatok. Harangtornyát 1756-ban az akkori vargyasi Daniel báró renováltatta. A mai templomtól néhány lépésnyire egy száraz nyár idején négykaréjos kápolna alapjai rajzolódtak ki a kiaszott sárga gyepszőnyegen – hívta fel figyelmemet Kovács József, részletes kutatására azonban mindmáig még nem került sor. A mai templom egyháztörténeti különlegessége az az 1873-ban készült orgona, melyet Kolonics István (1826-1892) kézdivásárhelyi mester épített. A templombelsőben Benkő Attila főgondnok és családja adományaként elhelyezték a falu megválasztott lelkipásztorainak névsorát megörökítő márványtáblát, a helyi erdő-közbirtokosság anyagi támogatásával felújították az egykori kántori lakást, udvarán játszóteret építettek az óvodások és a vallásórások számára, ugyanis szemben van az iskolával. Közös adományokból és a gyülekezet saját alapjából építtetett monumentális székely kaput helyezett el az egyházközség a parókia bejáratához 2018-ban (Dimény Dávid vargyasi faragómester munkája). Tervekben, feladatokban nem szűkölködnek – újságolta Bod Péter lelkész, megkezdték és fokozatosan folytatni fogják a Makovecz Imre tervei alapján épült vargyasi filiális református templom tetőzetének felújítását, amelyre már sikerült székelyvarsági zsindelyt is beszerezni, szintén a száldobosi közbirtokosság jóvoltából.
Magyar óra a kicsiknek
Fokozatosan, hol a bardoci önkormányzat segítségével, hol pedig a központi roma programok alapjaiból alakult ki az épületcsoportból álló száldobosi iskola. Tókos Jenő igazgató elmondta, a magyar tagozat lélekszáma csökkenő, összevont osztályokkal működnek, azonban egyfajta demográfiai robbanás révén növekedőben a román anyanyelvű roma tanulók száma. A 19. század közepe táján Fogaras-vidéki román anyanyelvű roma családokat, napszámosokat, patkolókovácsokat telepített Bardocra a földbirtokos Bartha család, onnan mentek át Száldobosra, összlétszámuk 2003-ra megközelítette az ezer lelket, a helybeli iskola lélekszámának 65 százaléka roma származású. Mindenütt példás a rend az iskolában, jó a hangulat, és mind szakképzett pedagógusokkal folyik az oktatás. Kihasználták a meghirdetett roma integrációt célzó programokat, a délutáni oktatást terveikben állandó partnerük, a helyi erdő-közbirtokosság biztosítja. Az Európa Tanács külön programmal segíti az első osztályos tanulókat, negyvennégy magyar tanuló és négy pedagógus ottjártunkkor készült Bács-Kiskun megyébe a Határtalanul program résztvevőiként.
Hasznos és nemes szenvedélyek sodrásában
Néhai Kovács Zsigmond (1929–2007) „kozák” tehetséges népi versfaragó és szavaló volt a maga idejében. Sajnos, nevét-emlékét lassan kezdik elfelejteni. Több évvel ezelőtti látogatásunkkor két vaskos irka tele volt verseivel, zömében olyanokkal, melyekben megénekelte a falu egy-egy jeles eseményét-történését. Egyik résztvevője volt a templom tornyából is gyakran elhangzott óesztendői búcsúztatóknak és újévi köszöntőknek, melyeknek sokszor szövegét is ő maga írta. Falustársai nem kis találékonysággal a Petőfi ragadványnévvel tisztelték meg.
Benkők, apa és fia
Bekopogtattunk a faluvégi Benkő családhoz, hogy megismerhessük Benkő Lajos faragómestert, aki a vidék kis és nagy székely kapuinak igazi mestere, munkái eljutottak a határokon túlra is. Ő az, aki még készíti a sajátos helyi motívumokkal díszített temetői gombosfákat, melyek iránt – sejtjük – egyre kisebb az igény. Benkő Lajos műhelye is egy kis múzeum, a szakmájához kötődő szerszámok és más régi használati tárgyak gyűjteménye.
Kolumbán Domokos
Nem maradhat ki felsorolásunkból a 44 éves Kolumbán Domokos, a magyarországi Corvinus Egyetem Nyárádszeredába kihelyezett tagozatának végzettje, akinek fő érdeklődési köre a haszonnövények termesztése, a gyümölcs- és zöldségkertészet, amelyeket szülőfaluja, Székelyszáldobos mikroklímája és talajviszonyai között saját kertjében tanulmányoz. Szabad idejében ismerkedik a tágabb környék értékeivel-érdekességeivel. Felkeresi azokat a helyeket, ahol ősnövényeink maradványai is fennmaradtak, egyéni gyűjteményét ritka leletekkel gazdagítja, melyek között ritkább leletek is megtalálhatók: Erősdön megkövesedett és kristályos kalcittal átitatott csigakövületet talált, a felsőrákosi külszíni szénfejtés közelében Unio kagylókat és elmeszesedett famaradványokat, sőt, bronzkori karperec maradványait mentette meg, a vargyasi egykori Hagymási mészkőbányától megkövült kagylós mészkődarabbal tért vissza, az alsórákosi Tepe-patak üledékeiben ammoniteszmaradványokra talált.