Hej, jöttek a világ minden tájékáról királyfik, világhíres deli vitézek, s a király tiszteletére kiállottak mind, ahányan voltak, a palota udvarára, hadd lássa ország-világ, ki a legvitézebb. Volt a rengeteg sok vitéz között egy, aki egymás után döntötte porba a vitézeket: magyarokat, németeket, mindenféle nemzetségbelieket. Nem tudta senki, hogy ki s mi, miféle nemzetségből való, honnét jött, de sajdították, hogy nem magyar.
Búsult István király, szomorú volt erősen, hogy ím, így meggyalázza egy idegen vitéz az ő vitézeit. Mikor aztán már egy vitéz sem volt, aki szembeálljon, jött az udvarba egy legény, kard nem volt az oldalán, buzogány sem a kezében, gyalogszerrel jött, nem cifra paripán.
– Uram király – mondotta ez a legény –, adj nekem kardot! Kiállok én ezzel a vitézzel.
Adott a király, hogyne adott volna. Senki sem tudta, hogy ki s honnét jött, mi a neve, csak a formájáról meg a gúnyájáról látták, hogy Attilának lehet az ivadéka. Hát összecsap a két vitéz, hogy a föld is megrengett alattuk, vívtak reggeltől délig, s meg sem pihentek. Vívtak sötét estig, s ím, egyszerre csak ledöndült a földre az idegen
vitéz.
No, volt öröm a király udvarában. Ment a király nagy örömmel a vitézhez, a vállára ütött.
– Mi a neved, fiam?
– Andorás a nevem.
– Hát legyen a te neved ezután Erős Andorás, s mert látom, hogy székely vagy, te lész ezután a székelyek vezére.
Híre ment ezután Andorás vitéznek. Erejének, vitézségének nem is volt párja messze földön. Ő verte meg Gyula herceget is, aki István király ellen fellázadott volt. Adott is a király neki várat, földet, rengeteg sokat. Jutott a fiainak, mikor meghalt, földből, várból elég. És az Andorás nemzetség nem halt ki, él még ma is. Csakhogy most nem Andorás, hanem Andrássy a nevük.