Réges-régen, de olyan szörnyű régen, hogy akkor még az emberek is kevesebbet faltak-ittak, jobban megbecsülték magukat, és nem jártatták a csínyen az eszüket, akadtak még ártatlan szellemek – tündérek, akik egyebet sem tettek, mint édes muzsikára összefogózkodva táncoltak hegyen-völgyön.
Általában láthatatlanok voltak, de néha mindenféle alakot öltöttek. A huncutságra sem voltak restek: kékre-zöldre csipkedték a rendetlen kislányokat, és iszonyú felfordulást rendeztek a korhelyek között. A derék kislányokhoz azonban nyájasak voltak, csillogó arany-ezüst játékot meg minden egyebet vittek nekik: hol a cipőjükbe rejtették, hol a zsebükbe dugták, hol tündökletes tálakban, edényekben tették oda az ablakpárkányra.
Még azokban a boldog időkben történt, hogy egy házban, ahol a tündérek különösen szívesen fordultak meg, egy gyermek született. Történetesen egy kisfiú volt. Örültek is a tündérek, és mindenféle ajándékkal, meleg takaróval, gyolccsal rakták tele a bölcsőjét. De hoztak egyebet is: hízott kappant, szalonkát és fürjet a keresztelőre. Volt is olyan vidám zenebona, hogy a pap magos kedvében majd elfelejtett nevet adni a gyereknek a keresztvíz alatt, és hirtelenében az jutott az eszébe: Kópé Robin. Így lett Kópé Robin a gyerek neve.
A kis Kópé Robin még hétéves is alig volt, és a szomszédok már egyre-másra panaszkodtak a kópéságai miatt. Ha az anyja hátat fordított, máris csintalanságon járt az esze, úgyhogy végül az asszony kénytelen volt magával vinni a fiút a piacra vagy akárhová, gyalog, lovon; de ezzel se ment sokra, mert ha maga elé ültette, rá-ráfintorgott a szembejövőkre, ha meg a háta mögé ültette, örökké a lovat paskolta. Annyi panasz volt rá, és annyira nem lehetett bírni vele, hogy édesanyja végül is megelégelte, és szörnyű veréssel fenyegette. Törődött is vele a gézengúz!
Így szökött el hazulról egy napon, rá se hederítve, hogy szegény anyja mint aggódik miatta. Ment, mendegélt Kópé Robin, és hogy egy darab utat már megtett, elfáradt, lehevert a fűbe, és csakhamar elaludt. De alig hunyta le a szemét, máris mit lát maga körül? Apró, bájos emberkék járnak körtáncot körülötte szédületes forgással, és oly csudálatos muzsikát hallott, hogy Orpheusz lantja ahhoz képest a koldus nyenyeréje. De mint minden örömnek, ennek is hamar vége volt, hamarabb, mint Robin szerette volna. Szomorúan ébredt fel, és íme: papírtekercset talált maga mellett, melyen ez állt arany betűkkel: Tehetsz, mire kedved szottyan: / Ló, kutya, lúd, nyúl bakkecske, / Eléd léhűtő, ha toppan, / Zavard, míg elfut a beste. / De a bajba jutott népet / Megsegítsd, míg szívből szánod, / Hogyha mindezt rendéjén végzed, / Meglátod Tündérországot.
Megörült ennek Robin, ahogy elolvasta, de szörnyen szerette volna tudni, igazán ilyen varázsereje van-e, és hogy kipróbálja, mindjárt kívánt is egy tányér sültet magának: hát – uramfia! –, máris ott párolgott előtte a sült borjúszelet! Utána mazsolás pudingra fájdult meg a foga: az is ott volt legott. Tetszett a dolog neki rettentő mód, és minthogy még mindig fáradt volt, szeretett volna paripává változni. Hát, alig gondolta végig ezt a kívánságát, olyan táltos paripává változott, mint annak a rendje. Fel-alá nyargalt, olyan fürgén vágtázott, mintha teljes hónapon át a jászol mellett pihent volna az istállóban. Akkor azt gondolta: „Legyek fekete kutya” – és mindjárt azzá változott, aztán „zöldellő fa” – és mindjárt az lett belőle. Így változott összevissza, ahogy kedve tartotta.
Egy mezőn keresztül menet egy napbarnította fuvaros legénnyel találkozott. Megszólította:
– Meg tudná-e mondani, hány óra van, cimbora?
– Nem volna kötelességem – válaszolta a faragatlan tuskó –, de ha meghálálod, megmondhatom: annyi, mint tegnap ilyenkor.
Felbosszantotta ez a ravasz felelet Kópé Robint, és fel is tette magában, hogy visszafizeti a fickónak a dolgot. Ezért hát madárrá változott, és úgy követte a mezőn. Amaz egy legelésző lóhoz ért, meg akarta fogni. Igen ám, ha a ló hagyta volna magát. Mert árkon-bokron vad iramban elvágtatott, s akárhogy iramodott utána a fuvaroslegény, nem tudta utolérni. Ekkor Kópé Robin ennek a lónak az alakját öltötte magára, és elébe került a fuvaroslegénynek. Az legott megragadta a sörényénél és a hátára pattant. De nem lovagolhatott messze rajta, mert Robin felhorkant, és felágaskodva úgy levetette lovasát, hogy az kis híján a nyakát szegte; majd megjuhászodva, szelíden tűrte, hogy megint felüljön rá. Hát ahogy így továbbüget, pocsolya állja az útját. Alig gázolt bele a közepébe, Robin hallá változott, és a fickót a sorsára hagyta a nyereg hátán. Amikor Robin hal alakjában partot ért, visszaváltozott kárörvendő süvölvénnyé, csúfondáros nagy kacagással elszaladt, és otthagyta a szerencsétlen fuvaroslegényt. Az pedig, prüszkölve a sártól, majdhogy meg nem fulladt.
Kópé Robin dalolva vágott keresztül a zöld bokrok között, és azon jártatta az eszét, mi legyen a következő csínytevése. Nemsokára egy város közelébe ért, és ahogy meglátta a sok kémény kanyargó füstjét, nagy kedve támadt, hogy seprűvel a vállán járja be a város utcáit és úgy kiabálja:
– Itt a kéményseprő! – Meg is tette, de ha valaki utánaszólt, hogy: Gyere, kéményseprő! – már nyoma sem volt sehol, csak csúfondáros kacagása hallatszott: – Hahaha! – Így járatta a várossal a bolondját. Azután meg felcsapott sántikáló koldusnak, és nagy siránkozva kéregetett: de ha a kövér boltos előkászálódott az üzletéből, hogy alamizsnát adjon, gúnyos hahotával, fürgén odébbállt, ahogy szokott. Még aznap éjjel minden ház ajtaján bekopogtatott, és ha az inas ajtót nyitott, elfújta kezében a gyertyát, és eliramlott a sötét utcán: – Hahaha!
Legközelebb, mint kéményseprő, olyan országba kapott Robin pajtás meghívást, ahol kémények sincsenek. Mert Oberon, a tündérkirály oly jól mulatott csintalan dolgain, hogy hívni, hívogatni kezdte, amikor ágyában aludt: – Kelj fel, Robin fiam, kelj fel szaporán, mert tüstént indulunk Tündérországba! Amikor Robin ezt hallotta, felkelt és utánaindult. Sok-sok zöld ruhás tündér volt Oberon kíséretében, valamennyien üdvözölték Robint, és maguk közé fogadták. Oberon kézen fogta a fiút, és maga vitte a körtáncba. A muzsikus pompás bordudát nyomogatott a hóna alatt, egy ökörszem tollából volt a sípja, és egy zöld hátú dongó bőréből készült a dudálókája. Amikor kitáncolták magukat, élükön a bőrdudással elindultak, és Tündérországig meg sem álltak. Ott Oberon, a tündérkirály olyan csudálatos titokba avatta be Robin pajtást, amilyenről még csak nem is álmodnak a földön. Azóta is ott él Robin, a vidám kópé a tündérek között.
Szép volt, jó volt, igaz se volt, eddig a mese!
