Magyar miniszter, szenátor járta végig a kampány során Marosvásárhely intézményeit, s kiderült, kétnyelvű feliratok még ott sincsenek mindenütt, ahonnan a szövetség vezérkara származik, s ahol a húsz százalékot jóval meghaladja a magyarság aránya. Még kevesebb helyen áll magyarul is tudó alkalmazott az ügyfél rendelkezésére, magyar űrlapokat pedig — nyílt titok — úgyszólván sehol nem tartanak.
A nyelvhasználatra vonatkozó jogi előírások tehát amolyan írott malasztnál nem egyebek, egyelőre még a Székelyföld e sarkában sem. Jóval kritikusabb a helyzet szórványvidékeken, vagy ahol a magyarságot — több tízezres nagyságrendje ellenére — hivatalos és nem hivatalos nyomásgyakorlással amolyan szigetlétre szorították vissza, tüntették el a nyilvánosságból, mint Kolozsváron vagy Nagyváradon, Szatmárnémetiben vagy Aradon, Brassóban vagy Zilahon, és még sorolhatnánk.
Persze, üdvözlendő, hogy az igényt napirenden tartjuk — ha a kampányfogást annak lehet nevezni. A kilenc évtizedes nemzeti elnyomás és jogcsorbítás sajátos mentalitásváltozást idézett elő a kisebbségi polgárok jó részében, a lemondás és konfliktuskerülés, az igénytelenség és fáradtság jól érezhetően tetten érhető sokak viselkedésében. Előttük megfelelő publicitással példáját kell adni annak, hogy másként is lehetne, és főleg úgy érdemes. Mindazonáltal megjegyzendő, hogy a jogérvényesítés, annak nyelvi összetevője is a kampányokon kívüli szívós mindennapi küzdelem dolga kellene legyen.
Elegendő a megyei és települési intézmények személyi összetételét, nyelvhasználati gyakorlatát szemügyre venni, hogy megértsük, mi a baj. Egy kilencvenéves antidemokratikus hagyomány él tovább szívós módon mindhárom székely megye hivatali struktúráiban, legyen szó rendfenntartókról, pénzügyi és gazdasági felügyeletekről, a legkülönfélébb ügynökségekről, irodákról, kirendeltségekről, hivatalokról, igazgatóságokról, parancsnokságokról. Ne köntörfalazzunk: ezeket a reformnak ellenálló, azt ímmel-ámmal követő struktúrákat annak idején a nemzetállami homogenizálás, a beolvasztás céljával hozták létre, és részben ma is így működnek. Egy kíméletlen és kizárólagos nyelvi uralom eszközei voltak, és ma sem egyebek. Tegyük fel magunknak a kérdést: hány városunkbéli hivatalban nem tanácsos magyarul meg sem szólalni, illetve hány helyen tennők azt hiába, s mindjárt látni fogjuk, mi a teendő, és hol kellene vezetőt váltani, és a gyakorlatot módosítani, hol magyarul is tudó tisztviselőt ültetni az ablak mögé, és hol kellő befolyással felruházni az igazgatóságokat.
