Osztjuk a ,,buszjegyet”, a kis sárga matricát, és beszélgetünk. Vannak már ismerősök a járaton, és olyanok is, akik most ismerkednek. Csak a szemüket látjuk, szabályosan, mukk nélkül hordják a maszkot. Milyen volt a vakáció? – kérdem az egyik ,,utastól”, hátha mesél valami érdekeset. Meguntam – feleli – , már alig várom, hogy lássam a többieket. A mögötte jövők megerősítik: örülnek, hogy mehetnek az iskolába. Tudják, hogy nem mindenki teheti, de nem irigylik azt, aki otthon maradhat. Cseppet sem – mondja egy másik kislány. Harmadikos, még egyetlen egész tanévet sem járt ki. De azért tudott barátságot kötni az osztályában, és nagyon hiányzott neki a közös játék ebben a kéthetes kényszerszünetben. Ezt meglepően komolyan mondja, hirtelen nem is találok vigasztaló szavakat – de már nincs is szükség rájuk, mert közben befutottunk a parkba, és elvegyül a Mikó-szobor előtt összekeveredő gyermekseregben.

Itt már nagy a nyüzsgés – a központi tanintézmények mind nyitnak, és az ötből négy Lábbusz-járat (ezek indultak tegnap) ide ,,szállítja” az elemistákat –, fényképek készülnek, és mikor újracsoportosulnak az iskolák szerint, vidáman indulnak tovább. Jönnek mások is, szülőkkel, nagyszülőkkel – aki behunyja a szemét, a hangok alapján úgy érezheti magát, mint egy normális reggelen. Vajon ez mikor lesz valóság mindenki számára?