Nemrég írtam az Olt negyed egyik tömbházbejárata előtt található szoborcsoportról, azaz mutattam meg fényképen, mert azt a látványt leírni lehetetlen. Sakktábla fölött töprengő gyerekfigurák egy (mű)kőkutya mellett, a bejárathoz vezető járdát őrző angyal, oszloptöredékek, szóval van ott minden, ami egy valamelyes szépérzékkel megáldott embert szörnyülködésre késztessen. Azóta is azon töprengek, egyetlen ember szeszélyét hogyan tűri többi lakótársa, merthogy tűrik, az bizonyos: minap újra arra vezetett utam, és a rémséges kompozíció változatlan formájában mutatta magát. Arra kellett gondolnom, már az is valami, hogy nem gyarapodott időközben.

Aztán ott vannak a gémes-, illetve kerekes kutak. A lestrapált gumiabroncsok ilyesfajta – sajátosan értelmezett – újrahasznosítása nem igazán nyújt esztétikai élményt, valamiért mégis egyre kedveltebb díszítőelemekké kezdenek válni, legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy városszerte elszórva több helyen is láttam ilyeneket – érdekes módon, mindet az Olt negyedben.

Azért nem csak az Olt negyedben, hanem más városrészekben is találni még rengeteg ilyen-olyan installációt, nem nehéz rájuk akadni, csak be kell térni a tömbházak közé. Sokféleségük arra utal, számtalan művészi hajlamú polgártársunk él ebben a városban – bár azt be kell vallanunk így, egymás között, hogy a Székelyföld kulturális fővárosa címet nem általuk érdemelte ki Sepsiszentgyörgy.

És amikor már azt hittem, minden látnivalót feltérképeztem, ami egy teljes körű giccstúrához szükségeltetik, újabb gyöngyszemre bukkantam. Nem volt könnyű rátalálni, hiszen olyannyira beleolvad a környezetbe, hogy számtalan járókelő fel sem figyel rá. Egy fára csavarozott tábla hívta fel rá a figyelmemet, aminek – bár a fa egy kiszáradt ágára erősítették – van egy másik szépséghibája is: csak egy nyelven kéri a környéken parkolóhelyet keresőket, ne állják el a tömbház mellé vezető utacskát, merthogy ott a lakók tartják autóikat. Nem tartom helyesnek sem az egynyelvű feliratokat, sem a fáknak táblatartó oszlopként való használatát, elindultam tehát közelebbről szemügyre venni a dolgot, mikor a szó szoros értelmében belebotlottam a  kreációba: egy kiszáradt fa embermagasságban levágott csonkjára ráerősített, házilag eszkabált kalitkára, benne két műmadárral. Meglehetősen élethűek a (talán) papagájt utánzó foglyok, az időjárás ugyan kissé kifakította tarkaságukat, de még így is azt a látszatot keltik, mintha épp kirepülni készülnének a ketrec ritkás oldalrácsain át. Nem mondom, hogy gyönyörködtem a látványban, de azért hosszasan elméláztam előtte.

Aztán betértem a tömbház mellé is, meg kellett keresnem a madárbarát lakó többi alkotását. Mert ez a fajta díszítői hajlam is olyan, mint a gyűjtői szenvedély, egyetlen darabnál nem tud leállni az ember, mind többet és különlegesebbet akar birtokolni. Megtaláltam a papagájok társát, egy levágott faágon pózol jó magasan az egyik lábát fázósan maga alá húzó vörös csőrű gólyamadár. Élénk színeiből ítélve nemrég nézhette ki magának ezt a stratégiai pozíciót, ahonnan a két épület között ráláthat a forgalmas utcára, elvégre egy műmadárnak sem szabad unatkoznia.

Az Olt negyedi szoborcsoporthoz képest igazán enyhébbik változata a giccsnek ez a madaras kompozíció, és megnyugtató az a tudat is, hogy emberünk csendes, békés természetű, hiszen közszemlére tett szárnyasai közt nincs ragadozó faj. Ha amatőr lélekbúvárkodásom helytálló, talán még a szóból is ért.