Az sem újdonság, hogy az országot az elnéptelenedés veszélye fenyegeti, a jó ideje tartó demográfiai hanyatlásra pedig megoldást kell találniuk a mindenkori kormányoknak, ha azt akarják, hogy bár takaréklángon működjenek a dolgok. Hiszen mégiscsak a következő nemzedékekről van szó, amelyek tagjainak elviekben tovább kellene vinniük a lángot. Persze, ha lesz aki.

Tekintve, hogy új szaktárcáról van szó, részleteiben nem tudni, pontosan mivel is foglalatoskodnak majd a vezetői és a többi ott szorgoskodó, egyelőre csak az általános célokat hallhattunk: a gyermekvállalási hajlandóság, valamint az itthon maradás ösztönzése. Ez eddig rendben is lenne, csakhogy ez önmagában még kevés, Románia demográfiai gondjai ugyanis jóval mélyebben gyökereznek. Három évtizede megoldatlan problémahalmazról beszélünk, melyben egymás mellett találjuk a siralmas életszínvonalat, a bizonytalan jövőt, a reménytelenséget, kiábrándultságot és eredőjüket: az elmúlt 31 év átlagember szempontjából nézve kudarcos politikáját, országirányítását.

E csomag legszembeötlőbb hatása pedig a közel húsz éve tartó erőteljes megélhetési kivándorlás, mely nyomán mostanra mintegy ötmillióra tehető az idegenbe szakadt romániai állampolgárok száma. És egy frissen napvilágot látott felmérés szerint a Nyugatra vándorlás szándéka még távolról sem mérséklődött, ráadásul a legerősebben a fiatal felnőttek körében tartja magát. De talán még ennél is érdekesebb, hogy miért vennék a nyakukba a világot, mi az, ami igazán zavarja őket idehaza: a tolvajlás, a műveletlenség, az ostobaság és a hazudozás. Ráadásul a felsoroltak – kiegészítve a hatalmi visszaélésekkel, a rosszindulattal és az érdem nélkül megkapott tisztségekkel – igencsak irritálják azokat is, akik itthon boldogulnának.

Vajon mennyit érhet a felgyülemlett elégedetlenséggel, keserűséggel, csalódottsággal szemben pár kedvezmény, némi könnyítés, anyagi juttatás, miközben már jó ideje egyértelmű: az ország általános állapota, a mindennapok bizonytalansága és az ezekre rátelepült ügyeskedés, csalás-ámítás, fércmunka és halvány eredmények azok, amelyek miatt sokan a távozás útjára léptek, nem ritkán családostul, ha egyáltalán eljutottak annak megalapításáig – netán gyermekvállalásig –, mielőtt „elhúztak” volna a szebb jövő reményében? Adja magát a kérdés: mikor ismerik fel végre a döntéshozók – tömegesen lehetőleg – hogy a balkáni, illetve fanarióta társadalmi viszonyok azok, amelyekkel sürgősen kezdeni kellene valamit? Az embereknek ugyanis ebből van igencsak elegük. Ezt pedig jól mutató minisztériumokkal, támogatásokkal, segélyekkel nem fogják felszámolni, főképp, ha egy adott ponton már nem lesz kinek adni azokat.