A szégyenteljes eredményen nem is csodálkozunk, hisz az országban családok ezrei élnek mélyszegénységben, gyermekeik nem járnak óvodába, beiskolázási számaik pedig statisztikai adatok csupán. Az állami családtámogatások mértéke oly alacsony, hogy sok gyermek anyagi okok miatt marad ki az iskolából ötödik, illetve nyolcadik osztály után.

Az oktatási minisztérium jelentéseiből kiderül, az iskolaelhagyók száma az utóbbi években rohamosan növekedett, míg a 2017/2018-as tanévben 28 ezer elemi és gimnáziumi osztályos diák hagyta el az iskolát, egy év múlva több mint 35 tezren morzsolódtak le. A tavalyi számokat még nem hozták nyilvánosságra, de azt már tudni, hogy említett korosztályban a lemorzsolódók aránya meghaladja a 2,1 százalékot.

Hogy miért fontos ebben az időszakban szólni az iskolaelhagyásról, a ki- és lemaradásról, annak egyszerű a magyarázata: a koronavírus-járvány korlátozásainak egyik legnagyobb vesztesei azok a diákok, akik önhibájukon kívül maradnak ki a távoktatásból, vagy ha követik is az online tanórákat, segítség nélkül lemaradnak, és ahogy egyre nagyobb az ismeretkiesés, egyre távolabb kerülnek korosztályuk tudásszintjétől. Az a kevés felzárkóztató program, ami van, nem elegendő ahhoz, hogy behozzák a lemaradást.

Bár a jelenléti oktatásra vonatkozó korlátozások enyhültek – már nem csupán az alkalmazottak átoltottságától függ, hogy melyik óvoda, iskola nyithatja ki kapuit, hisz keddtől mindenütt az osztálytermekben taníthatnak, ahol az adott település lakosságának két hétre visszamenőleg jegyzett fertőzöttségi mutatója 3 ezrelék alatti –, ne dőljünk hátra, még nincs vége. Továbbra is felelőtlenség elutasítani az oltást, mert említett mutató egyik napról a másikra változhat, és vonulhatnak vissza a gyermekek a számítógépek mellé.

Háromszék különösen rosszul áll a tanügyi alkalmazottak átoltottsága tekintetében, a tanodák harmadában sem éri el a 60 százalékos küszöböt, ami azt jelenti, a járvány fellángolásával újból több ezer gyermeket fosztanak meg attól, hogy közösségeikben tanuljanak.

Úgy tűnik, a megrögzött oltáselleneseket mindez nem érdekli, akkor sem, ha a szakemberek előrevetítik: ha nem sikerül elérni a lakosság körében a megfelelő nyájimmunitást, ha a vírust nem sikerül elpusztítani, visszatérhet más-más formában/mutációban. Különösen érthetetlen ez a magatartás azok körében, akik gyermekeket nevelnek, tanítanak, akiknek példát kellene mutatniuk, igenis, még a védőoltás tekintetében is. Tudjuk, nem csupán a pedagógusok és más tanügyi alkalmazottak köréből kerülnek ki az oltást elutasítók – a társadalmi felelőtlenség nagyon sok területen érint közvetlenül is közösségeket –, de ha nekik sem fontos a jövő nemzedékek sorsa, ez azt jelenti, nem a járvány az egyetlen közös ellenségünk.