Nagy Koppány Zsolt: A vendégmunkás és a dalai /részletek/

2021. december 10., péntek, Irodalom

Érkezés
A vendégmunkás egy hátizsákkal érkezett Pestre.
Volt benne három póló, három alsógatya, három pár zokni és néhány igazolás arról, hogy tud angolul.
Azóta eltelt három hónap.
Most már van négy pólója, négy gatyája, négy zoknija. Diploma, okirat, elismervény vagy elismerés semmi.
Van viszont egy rendesen összezavart identitástudata.

Ezért
Frusztrált.

 

Pökuráriu Joán és a pokol
Hazatérés kicsit, mikrobusszal: kultúr­utazás a műanyag pénz feltalálóinak országába.
Mellettem fiatalember ül, nagy helyen. Mellénye közöttünk hever. Bemutatkozunk, még Pesten, jó útitársakhoz illően. Nevem mondtakor beleborzongok, be szép, s be magyar.
– Pökuráriu Joán még vaagyak – mondja ő hangosan, fészkelődve.
Elámulok. Az ember azt várná, hogy a tényleg román (nekem fontos ez a különbségtétel) legalább úgy viselkedjék Pesten, mint a magyar ember mondjuk Kolozsváron. Csak csendben, és szőrmentén pusmogva.
P. J. viszont kiereszti a hangját. Mondatszerkesztése és a hangsúlyeltolás percenként szántja fel filológus-lelkem gyöpét.
– Kluzsról, na, hogy van magyarosan, Kaalazsvárról még mentem el, osztán Pésztán mandam a hivatalnál a nőhez, itt van nagy bog pénz, csáljon nekem magyar csetöcénia! – meséli élvezettel, hogyan intézte el azt, hogy már két éve rendes, papíron nyilvántartott állampolgára e szép, lapos országnak. Mutatja, mennyi a bog pénz, ami ehhez kellett. Vastag köteg, még ha túloz is.
Csak nézem, és hallgatom. Ahogy megnyilvánul, ahogy jelenség. Mert az. Egyenesen szimbólum. Lám, lám, minek annyit nyafogni az identitás miatt. Hallgassuk meg Pídzsét:
– Ne izs még halljam a hangjikot, fújj, bűdös olájok! – mondja, mikor a román vámos közelít felénk. – Nézzed meg! – böki meg az oldalamat, és egy patkányra mutat, amelyik kétségbeesetten szaladgál a vallatószobához hasonlatos útlevélvizsgáló bódé mellett. – Pont olyan még van, mint a vámos pofájánál, ugye? Hiába, no, román vámos, román patkány, hihi!
Aztán, mikor kellőképpen oldalba bökdösött mindenkit, és akinek lehetett, még a szemébe is belehunyorgott, újra meg­szólal, mégpedig miután átmegyünk a határon, és már a román utakon döcögünk.
– No, kezdődik a sötétségnél… – mondja és körbenéz, érti-e eléggé mindenki, mennyire megveti ő ezt a kivilágítatlan, pirossárgakék Nagyváradot.
Zenét fogunk a rádión, beáramlik a sötétbe egy román dídzsé, jó estét kíván. Pídzsé arca rémültté válik, kétségbeesetten csavargatja a keresőt:
– Milyen helyhez van ez? Nem még menyen itten a Danubiusnál, ozisténit! Nyavolás ország, szakadjatok meg a zenétekkel együttesen még, hogy a dumnyezó szö futyé toátö lúméja romünéászkö!
Haladunk bele az éjszakába, a nagy, román éjszakába. Pídzsé arcán csorog a verejték. Retteg attól, hogy ő (és) ez az ország. Hiszen ő már magyar állampolgár.
Motyog vagy kiabál, szidja az utakat, a nemzetet, a puliszkát, a román gerincet, dicséri a magyar észt, állapotokat és nyelvet.
Olyan lelkes, hogy lassan elszégyellem magam. Hogy én nem vagyok ennyire oda Magyarországért. És nem gyűlölöm ennyire a románokat. Valami baj van velem, azt hiszem. Pesten, a piacon csomó embernek nem az enyém a szeme vágása, mégis imádják a helyet, ahol élnek. Én nem szeretem eléggé azt az országot, amelyiknek polgára akarok lenni. Nem úgy, mint Pídzsé. Aki meg is érdemli, hogy magyar állampolgár legyen. Soron kívül.

 

S a régi barátok?
A vendégmunkás, ha hazamegy, régi barátai benne laknak, ugratják, baszogatják.
Hogy emigráns. Meg disszidens. Meg hazátlan. Meg román. Meg magyar. Pesti. Fogást nemigen találnak rajta, kitartásuk mégis bámulatos. Hogy tudsz ott élni, én két napig sem bírnám. Mikor jössz haza? Miért nem? És így tovább.
Szomorúan és csodálkozva néz körbe ilyenkor a vendégmunkás. Hogy miért teszik, azon gondolkodik, s honnan ez az eredendő gyűlölet. Ezek az emberek az utolsó nadrágjukat is megosztották volna vele, mikor egy cipőben, bizony, jártak még. Mi fáj most nekik?
Hogy nekik nincs merszük egy hátizsákkal megérkezni Pestre?


Szerény javaslat Magyarország törvényhozó testületeinek, különös tekintettel az Idegenrendészeti Hivatalra
Tisztelt Uraim! Kérem Önöket, hogy törvényben írják elő a következőket:
Valahányszor egy erdélyi magyar átlépi Magyarország határát, kötelezzék arra, még ott, a vámhivatalban, hogy kabátja hajtókájára egy zöld fenyőfát varrjon. Felháborító ugyanis, hogy a köztudottan kevés idővel rendelkező őshonos magyar állampolgároknak olykor hosszú percekbe telik felismerni a közéjük keveredett székelyrománt, aki eleszi előlük a kenyeret és vígan sétafikál a nagykörúton. A kabátra varrt fenyőfa segítségével nemcsak az azonosítás, hanem az ügyintézés is könnyebbé válik: amikor a hajtókán a zöld fenyő színe világoszöldre fakul, és a gyökere sem látszik rendesen, tudni lehet, hogy alanyunk éppen elég régóta tartózkodik már Magyarországon, hogy végre elhagyja azt, és visszatérjen a piros útlevél országába.
Hátrányai
Amikor más olvas, tanul, éli a világát (meg az országát), én olyankor utazom. Haza, vissza, a munkahelyre. Papírokat intézek, sorban állok. Lenyűgözve nézek ki az ablakon. Még a metróban is. Így hát eleve a lépéshátrány. Ha nem lennék ennyire okos, minden bizonnyal nem tudnám felvenni a versenyt az ölükbepottyant echtékkel.

 

Méla
Elnézem, hogy megy tönkre a fiatalságunk papírok intézése, a lebukástól való félelem miatt és közepette. Ahogy legszebb éveinket azzal töltjük, hogy legalább egy pici részét próbáljuk megteremteni annak, ami itt mindenkinek eleve adott és magától értetődő. (Szép, nagy, erős és egészséges koldusokat látok. Ők magyar állampolgárok. Rang ez is, kérem, koldulni csak magyar személyi igazolvánnyal és útlevéllel!) Nem kell többre gondolni, csak a következőre: évekig azon fáradozunk, hogy helyrepofozottnak vélt identitásunkat, meg hogy mi szintén magyarok vagyunk, papírokkal és igazolványokkal is aládúcoljuk. Már harmincöt az ember, mikor észreveszi, ha igen, hogy nem megy.
Nagyon profetikus leszek ilyenkor, meg szomorú.

 

Asszonyok kara
Ó, a vendégmunkás asszonyok!
Igen különös fajta. Erdélyi nőink legbátrabbjai, legtalpraesettebbjei ők. (Nem a legszebbek, azok nálunk sem dolgoznak.) Nem félnek semmitől, jókedvűek és hangosak. Mindenütt otthon érzik magukat, mert nincs szükségük arra, hogy otthon érezzék magukat. Nem gondolkodnak sokat, keresni jöttek ide, és keresnek is.
Tele vannak ismerősökkel, akikben nem magyar állampolgárt, hanem csak másik embert látnak, és bár azok viszolyognak tőlük, a mieink nagy hangon üdvözlik őket, találkozáskor.
Természetes nekik, hogy itt vannak.
Asszonyok kara.
Isteni a küldetésük.
Mindenki gyűlöli őket.

 

Egy hirdetés
Juhokhoz értő házaspárt vagy férfit keresek villanyos tanyára, lehet erdélyi vagy hajléktalan is. Fejni tudók előnyben. 06-20-5120-XXX (Hírpressz, 2003. 09. 15.)

 

(Nagy Koppány Zsolt: A vendégmunkás (és a) dalai, KMTG Kiadó, 2021)

Hozzászólások
Szavazás
Tavalyhoz képest Ön szerint idén miként alakul a jövedelmi helyzete?








eredmények
szavazatok száma 767
szavazógép
2021-12-10: Irodalom - :

Amelyben Nagy Koppány Zsoltról szólunk

Hálátlan feladat a címben említett úrról beszélni. Mindamellett, hogy ír, szerkeszt, fordít, induló írókat mentorál, két gyermek édesapja, szabadidejét különféle irodalmi díjak átvevésével tölti, egy végtelenül kedves személy, akiről ugyancsak megerőltető valami rosszat mondani. Márpedig egy bemutatóban muszáj valami csámcsognivalónak lennie, különben aligha figyel fel csak úgy a kedves emberekre a nagyérdemű.
2021-12-10: Belföld - :

Új oktatási program (Számbeli kisebbségben élő nemzetiségek)

Európai uniós pénzen tanítják meg a romániai tanárokat arra, hogy miként oktassák idegen nyelvként a románt a nemzeti kisebbségekhez tartozó gyermekeknek. A program részleteit Hegedüs Csilla, a romániai Európai Beruházások és Projektek Minisztériumának államtitkára és Szabó Ödön képviselő, az RMDSZ oktatási szakpolitikusa ismertette tegnap Kolozsváron.