– Kezdő lelkészként mi volt vonzó az ön számára Sepsiszentkirályban?
– Nem a kinevezésem pillanatától kezdtem ismerkedni a faluval, korábban voltam már itt legátusként egyetemista koromban, és már azzal az alkalommal egyfajta álmodó faluval találkoztam. Új házak épülnek, olyan közösség alakul, amelyet érdemes megpróbálni megszólítani. Szentkirály épp az ellentéte a székelyföldi falvak jelentős részének, ahol lassan már a villanyoltásra készülődnek. A régi helybeliek mellé ide rendszeresen érkeznek fiatalok, ami azt a hitet erősíti, hogy megújul, nem pedig elvész a település. És nemcsak ahhoz képest, hogy a kommunizmusban felszámolásra ítélt falunak számított.

– Hogyan fest az ön lelkipásztori pályához való közeledésének útja?
– Állítólag már hároméves koromban azt játszottam otthon, hogy felvettem az édesanyám kabátját, és kezemben egy notesszel utánoztam Kozma Albert tiszteletes urat. Bölönben éltünk, a család egyik ága református, a másik unitárius, mindkét templomba vittek, az itt és ott hallottak alapján pedig egy idő után otthon megkérdeztem: Jézus és Jézus Krisztus testvérek? Lelkész felmenőim nincsenek, de az unitárius ágamon sok egyházi ember, presbiter, gondnok sorakozik. Ökumenikus családban, közösségben nőttem fel, nagynéném evangélikus, fél évet az evangélikusoknál is tanultam Budapesten. Bennem mindig jelen volt az univerzalizmus, a világ sokszínűsége, az unitárius hitem mellett mindig is úgy tartottam, hogy mindannyian Istentől indultunk és oda is térünk vissza.

– A legtöbb ember számára a karácsony, az isteni megtestesülés a legkönnyebben „dekódolható” egyházi ünnep. Ön lelkészként első karácsonyi igehirdetésére készül. Hogyan?
– Már a teológián megfogadtam, hogy az ünnepekre készülve a majdani híveim fejével igyekszem gondolkodni, beleélve magam a mindennapjaikba. Egyértelmű, hogy mostanában a koronavírus-járvány a központi téma, mindenkit ez foglalkoztat leginkább, az oltás–nem oltás embereket, közösségeket megosztó kérdése. Talán ezért is az a Lukács evangéliumában lévő bibliai üzenet dolgozik bennem – és bizonyára a szószékről is erről fogok beszélni –, amit az angyal hoz a pásztoroknak: ne féljetek! Azt akarom eljuttatni minél több emberhez, hogy sokan meghalnak, az emberek többsége bizonytalanságban, szürkeségben él, a csillag idén karácsonykor is ott fog ragyogni, a reménynek idén is meg kell születnie.

– Apropó, vírushelyzet: milyen eszközei lehetnek egy lelkésznek a hatalmas kommunikációs úthengerrel szemben, amely sokakban azt a tévképzetet kelti, hogy ők mindentudók?
– Kutyakötelességemnek tartom, hogy a hívek felé azt közvetítsem: be kell oltatnunk magunkat, használnunk kell a maszkot, ily módon is vigyáznunk kell egymásra – még ha sokan megvetnek is ezért az állásfoglalásomért. Miközben nekem az oltott és oltatlan, a beteg és egészséges, az elhalálozott után maradók mind-mind híveim, valamennyiükhöz oda kell fordulnom. Még akkor is, ha sokan a szememre vetik, a pap miért nem Istenben bízik, miért inkább az oltásban. A viccet, amelyben az árvízben fuldokló székely bácsi az Isten által küldött egyetlen csónakba sem ül bele, már a szószékről is hallhatták tőlem a híveim. Nem szeretem ugyanis szőnyeg alá söpörni a dolgokat, amit képviselek, azt a gyülekezetem tagjai előtt is képviselem. A döntés mindenki számára szabad, ettől azonban ezredszer is elmondom a magam álláspontját. Talán szerencsém van, de a szentkirályi lelkészségem három hónapja alatt egyetlen temetésen kellett szolgálnom.

– A karácsony mindannyiunk tudatában többé-kevésbé az ajándékozással kapcsolódik össze. Hogyan igyekszik küzdeni e jelenség kórossá válása ellen?
– Vallásórás diákjaimmal beszélgetve merült fel legutóbb ez a kérdés, és a válaszok újra visszaigazolták azt az állapotot, amelyet az egyik tanárom úgy fogalmazott meg, hogy elrohanunk Betlehem mellett. Az ajándékok lehámozott csomagolásával gyakran a karácsony lényegét is a kályhába dobjuk, és nem marad más, csak az evés-ivás, az ajándékok, a karácsonyfa illata. Én viszont azt képviselem: az ember azért jön a világra, hogy az Istentől kapott fényt ne elnyelje, mint egy fekete lyuk, hanem tovább sugározza az élet, egymás legsötétebb szegleteibe is. Napjaink megpróbáltatásai között fokozottan érvényesnek tartom ezt az üzenetet.

– Hogyan idézné fel az első karácsonyélményét? Felidézhető egyáltalán?
– Igen, de ebben bizonyára az is segít, hogy édesapám már videókamerával rögzítette az eseményeket, amelyeket azóta sokszor újranéztem. Mielőtt beléptünk volna a szobába, ahol a fa, alatta az ajándékokkal várt, megálltunk, közösen elénekeltük a Mennyből az angyalt. Abban a dalban benne van, miről szól a karácsony. Előtte mindig ott voltunk a templomban a szentesti ünnepségen. A mi családunkban soha nem volt ajándékhalmozás, sokkal inkább az együtt készülődésen volt a hangsúly, miközben mindig megkaptuk, amire szükségünk volt. Életszerűtlen és talán indokolatlan is lenne azt szorgalmazni, hogy visszatérjünk a szüleink, nagyszüleink generációjának ezüst dió-cukrozott alma karácsonyélményéhez, de azt látni kell, hogy a mai ezer eurós ajándékokig hosszú és kártékony utat jártunk be. Nagyon szép karácsonyként őrizem az 1997-est, amikor az öcsém már féléves volt, én meg megkaptam az első biciklimet. És izgatottan várom az idei karácsonyt, hiszen az első közös karácsonyunk a feleségemmel, korábban ugyanis mindig legációban voltam az ünnep alkalmából.

– Legátusként több közösségben is alkalma volt megfordulni. Melyik gyakorolta önre a legnagyobb hatást a karácsony megélése tekintetében?
– A legutóbbit emelném ki, amely különös körülmények között alakult így. A teológia ötödik-hatodik évében a leendő lelkészeket havonta kinevezik tíz napra egy-egy gyülekezetbe egy mentor mellé. Engem 2020 decemberében Budapestre neveztek ki, de mivel a járvány miatt nem lehetett utazni, istentiszteletet is csak online lehetett tartani, a budapesti mentorom azt javasolta, menjek itthoni gyülekezetbe, ahol nagyobb szükség van rám. Épp néhány nappal korábban leltároztam azokat a helyeket, ahová az egyetemi éveim során nem jutottam el, és elpanaszoltam a társaimnak, milyen kár, hogy soha nem lehettem legátus Nagy László mellett Marosvásárhelyen. A Jóisten úgy adta, hogy az utolsó teológus hallgatói karácsonyomat náluk, illetve az ottani gyülekezetben tölthettem. Olyan családias, otthonias fogadtatásban részesültem, hogy egyetlen percig sem éreztem, vérségileg nem abba a családba tartozom. Azon a karácsonyon beleszülettem abba a családba, abba a gyülekezetbe, a hívek olyan erőt adtak, hogy bátran hirdethettem az örömüzenetet.

– December elején ön a szentkirályi unitáriusok felújított templomát kapta „ajándékba”. A gyülekezet is annak tartja?
– Ha egy ilyen kis közösség több száz éves templomát széles körű összefogással felújítják, arra nem lehet másként tekinteni, mint ajándékra. A felszenteléskor azt mondtam, úgy érzem magam, mint Józsué, aki Mózes halála után bevezetheti népét az ígéret földjére. Itt, Szentkirályban Adorjáni Levente tiszteletes úr és utódai megvalósították ennek a templomnak a restaurálását. Én, aki három hónapja vagyok lelkésze ennek a gyülekezetnek, gyakorlatilag semmi lényegest nem tehettem hozzá a nagy egészhez. De akárcsak Józsué, én is az isteni ígéretben – „Ne félj, mert én veled vagyok!” – bízva és kapaszkodva igyekszem megőrizni és továbbvinni ezt az örökséget és ezt a gyülekezetet.

– Kölcsönözhet-e az új templom plusz lendületet ennek a nem túl alacsony átlagéletkorú gyülekezetnek?
– A jelenlevőkön azt éreztem, fontos nekik ennek a templomnak a felújítása, ám hogy sikerül-e otthonná varázsolni, az már sokkal inkább az én munkámon múlik. Mert elhangzott az is, hogy tiszteletes úr, azért ugye, visszamegyünk a szeretetotthonba. Persze belátom, hogy a hideg elriasztó tényező tud lenni – a templom fűtésének kialakítása egy következő szakaszban valósul meg –, de azért kicsit elszomorított. Mindenképpen szeretnék azonban életet vinni a templomba, országos jellegű rendezvényeket idehozni, a környék fiataljait rendszeresen idevonzani, programokat szervezni. Ennek a templomnak regionális közösségformáló szerepet kell kölcsönözni, ezt látom a legfontosabb célkitűzésnek.

– És miként próbálja „hátára venni” a szentkirályi gyülekezetet?
– Dsida Jenővel szólva, az foglalkoztat, hogy menjünk el házról házra. Először az unitárius híveket keresem meg, de igyekszem mindenkit megszólítani felekezettől függetlenül. Egyrészt, hogy megismerjem a falut, másrészt, hogy az emberek megismerjenek engem. Tudomásul véve, hogy a huszonegyedik század embere már kevésbé ér el a templomba. Ha ők nem érnek rá, akkor nekem van időm megkeresni őket. Elmondani közösen egy imát, meghallgatni a panaszaikat, a gondjaikat. És hozzám is bármikor be lehet jönni. Ugyanakkor örvendek, hogy máris sikerül megvalósítani egy álmomat: idén a reformátusokkal együtt a református imaházban tartjuk a karácsonyi ünnepséget körülbelül harminc gyermekkel és hozzátartozóikkal. Hiszen karácsonykor mindannyiunk számára, felekezet nélkül az isteni gyermek, a példakép, a remény éltetője születik meg.

Bartha-Pál Aba
Sepsiszentkirály unitárius lelkésze 1994. április 22-én született Bölönben. Első iskolája szülőfalujában volt, a felsőbb osztályokat a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban végezte, ott érettségizett 2014-ben. Rövid ideig a korondi egyházközség kántoraként dolgozott, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben 2021-ben diplomázott. Párhuzamosan a Babeș–Bolyai Tudományegyetem valláspedagógiai szakát is elvégezte. Nős.