Bár a nyugati világban már utószelét élte az a szellemi kulturális pezsgés, amit utóbb egy összefoglaló fogalommal neoavantgárdként nevezünk meg, nálunk csak a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején jelent meg, és a hetvenes évek második felére, de leginkább a nyolcvanas évekre vált egy egész nemzedék művészetére kiterjedő mozgalommá.

A neoavantgárd irányok itthoni megjelenése a korábbi hazai újító kezdeményezésektől már abban is különbözött, hogy képes volt szétágazóan, egymással párhuzamos törekvések kinövéseiként egyszerre több fronton hadat üzenni az egyre inkább kiüresedő, az izmusok formai eredményeit hasznosító, de a kötelező „realizmus” jegyében kompromisszumokra kényszerült szocialista művészetnek. Helyenként és időnként át is törve ez utóbbi korlátait, sikerült felzárkóznia a legújabb nyugat-európai tendenciák utórezgéseihez, magával ragadva szinte egy egész nemzedéket, azaz minden olyan fiatal művészt, aki megelégelte az évek, sőt, gyakran évtizedek óta a kiállításainkon unos-untalan látott szokványos formákat és a hazug, felülről diktált, az egypártrendszer ideológiai keretébe szorított tartalmakat.

Baász Imre: A föld sebei, 1984

A szembenálláshoz, az uralkodó kánontól való eltérésben olyan mesterekre és példaképekre támaszkodhattak, akik maguk is kísérletező alkatok lévén, az evidenciáknak mondott elvek megkérdőjelezésében mintaként szolgáltak. A kíváncsiság felkeltésében, a kezdeményezőkészség elültetésében a leghatékonyabbnak éppen azok a műhelyek bizonyultak, amelyekbe szerencsés esetben több ilyen tanáregyéniség tömörült. Ilyen volt a temesvári és a marosvásárhelyi művészeti középiskola, a kolozsvári képzőművészeti főiskola kerámia-, grafika- és ipariformatervezés-műhelye vagy a bukaresti főiskola grafika- és szobrászatszakjai, ahol olyan a tanárok oktattak, akik a kísérletezés szellemét és a művészeti korszerűség igényét nemcsak a maguk művészeti gyakorlatában alkalmazták, de a tanítványoknak is átadták. Ilyen mestereknek számítottak a kolozsvári főiskolán korábban Kádár Tibor festőművész, időszakunkban pedig Ana Lupaş és Mir­cea Spătaru a kerámia-, Ioachim Nica, Feszt László és Ioan Horváth Bugnariu a grafika-, Tóth László a festészet- és Florin Maxa az ipari formatervezés szakon, Bukarestben pedig Vasile Kazar, azaz Kazár László a grafikaszakon. A középiskoláinkban pedig olyanok ültették el a kísérletezés, korszerűségre való törekvés igényét, mint Bertalan István Temesváron, Nagy Pál Marosvásárhelyen, Márton Árpád Csíkszeredában, Hervay Zoltán és Kiss Béla Sepsiszentgyörgyön, Kosztándi Jenő Kézdivásárhelyen, valamint Kiss László Székelykeresztúron. De jelentősen járultak hozzá egy „új esztétika” meghonosodásához azok az alkotók is, akik következetesen kitartottak az uralkodó kánontól eltérő, a nagyvilág művészetére nyitott, saját, autonóm művészetük mellett, de státuszukon keresztül más módon is támogatták a fiatalabbak ilyen irányú törekvéseit. Kiállításunkban ezt a művészi magatartást képviseli Albert László, Aranyossy György, Bocskay Vince, Diénes Attila, Jakobovits Márta és Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Kancsura István, Kazinczy Gábor, Orth István, Simó Enikő, Sipos László, Tamás Anna és Tamás Klára.

Jakabos Olsefszky Imola: A hajó a kikötőben vesztegel, 1977

A művészet esztétikai, de egyben művészetszociológiai felfogásának megváltozását elhozó és formailag is látványosan megújuló, konceptuális, neodada, intermediális műalkotások, a természeti környezetre, magán- és közterekre is kiterjedő cselekményalapú művészeti megnyilvánulások, ezekkel párhuzamosan a radikális újabsztrakt és újexpresszív tendenciákat ötvöző törekvések, valamint a művészet szabad, adminisztratív-földrajzi és ideológiai határokon keresztüli terjedését szorgalmazó fluxus művek (leginkább a mail-art körébe tartozóak) egy olyan nemzedék tagjainak alkotásai, akik többnyire az ötvenes években születtek.

Jovián György: Napház később, 1981

Az 1975 és 1989 között a maguk helyét kereső fiatal nemzedék művészei sok nézőpontból találták szemben magukat a szocialistának mondott, de lényegében elnyomó, a lakosság életszínvonalát a létminimumra szorító, a szellemi életet pedig egy hamis ideológia foglyaként egyfajta kulturális karanténban tartó, minden szempontból megcsontosodott társadalmi struktúrával. Miközben minden utazási korlátozás és információmegvonás ellenére is egyre több hír jutott be az országba arról az eladdig elképzelhetetlen képzőművészeti stílusburjánzásról, amit többek között a hatvanas-hetvenes évek hippi mozgalma és az újbalos diákmozgalmak, valamint leginkább a divatban és a könnyűzenében megtestesülő popkultúra, de nem kevésbé az akkor még sokkal több fiatal figyelmét lekötő kereskedelmi galériák és a nemzetközi seregszemlék generáltak a nyugati világban.

Bocz Borbála: A fehér térben VII., 1988

A művészek, ha erősen korlátozott számban is, de mégis meg-megtörténő utazások, a külföldi kapcsolatok révén, valamint a minden akadályoztatás ellenére is becsempészett művészeti irodalomból és szakfolyóiratokból fogalmat alkothattak a nyugati művészet sokrétű és csábítóan szabad voltáról, állandó megújulási trendjeiről. Ráadásul a neoavantgárd irányok különösen expanzív természete a Romániához képest viszonylag szabadnak tekinthető szomszédos „testvéri” kommunista országok művészeti életét már előbb, a hatvanas években kikezdte, megkérdőjelezve és megtagadva az eladdig többnyire csak az egyetlen üdvösnek tartott irányba, ideológiai és esztétikai mederbe kényszerített, „parttalan realizmus” néven emlegetett művészeti felfogást.

György Csaba Borgó: Az élet útja

Romániában az egyre abszolutisztikusabbá váló, a társadalmat erőszakkal homogenizálni kívánó hatalom előbb minden eszközzel tiltani és korlátozni próbálta ezeket az új művészeti tendenciákat, később a társadalmi nyomást érzékelve taktikát váltott. A Képzőművészek Szövetsége ekkor alakította meg a fiatal művészeket tömörítő, központilag törvényesített alkotó köreit, melyek keretében részleges engedményeket tett az új formák és bizonyos új tartalmak megjelenését illetően, azzal a kikötéssel, hogy ezek politikamentesek legyenek. Ennek közvetlen folyománya az egyszerre alulról építkező, de felülről is irányított alkotóköri hálózatnak keretet adó 35-ös Műhely (a 35. évüket be nem töltött képzőművészek országos szakmai szervezete) megalakítása a Romániai Képzőművészek Szövetségének fiókszervezeteként. E műhelyben való tagság a Szövetségbe való bekerülés felvételi előszobája volt.

A 35-ös Műhely vezetője a kolozsvári főiskola tanára, Ana Lupaș volt, de fontos szerepet játszott a működtetésében a bukaresti Wanda Mihuleac is. Mindketten lényegében kivételezett, de európai ismertségű kiváló művészek. A 35-ös Műhely adott helyet azoknak az alternatívnak számító csoportos megnyilvánulásoknak, kiállításoknak is, amelyeken nyilvánosságot kaphattak olyan neoavantgárd művek és művészeti események, akciók, amelyek a homogenizáló törekvések ellenében az akkorra már a művészeti szférában megállíthatatlan radikalizálódást, a plurális szemlélet szellemét éltették és generálták a fiatal kortárs művészek körében.

Kuti Dénes: Gyűrt mező, 1980

E központi szervezet farvizén születtek meg olyan csoportok, mint a korábbi Apolló Körből (1975–1980) átstrukturálódott marosvásárhelyi Műhely Alkotókör, utóbb MAMŰ, amely 1980 és 1983 között működött. A Műhely Alkotókört kiállításunkon olyanok képviselik, mint Elekes Károly, a csoport vezéregyénisége, számos művészeti esemény szervezője, és mellette a legaktívabbak: Garda Aladár és Nagy Árpád Pika, valamint a most itt nem szereplő Krizbai Sándor. Ugyancsak ehhez a vásárhelyi alkotókörhöz tartozott többek között Ady József, György Csaba (Borgó), Kacsó István, Kuti Dénes és utóbb az alkotócsoporti tagságát megtagadó Szörcsey Gábor is, és nem utolsósorban Szabó Zoltán Judóka, a MAMŰ egyik legmarkánsabb személyisége, aki a csoport feloszlása és tagjai­nak kivándorlása után tovább képviselte helyben, és a rendszerváltás utánra is átmentette a társaság szellemiségét.

Tamás Anna: Termékenység, 1975

A korszak művészetét meghatározó másik jelentős alkotóműhely a nagyváradi volt, amely 1981-től vált aktívvá. E műhely szűkebb, karakteres köreként a Dialógus Csoportot nevezhetjük meg, amely a nyolcvanas évek közepétől hivatalosan is a 35-ös Műhely elnevezést használja. Tagjai különböző etnikai identitású művészek, akik eszményi multikulturális együttműködésben mutatkoztak be számos kiállításon. Az itt kiállítottak közül elsősorban Ioan Bunușt kell megemlítenünk, akit maga a közösség is egyik szervezőjének tekintett, de kitelepedése után egyfajta stafétaként a szervezést Kovács Károly, majd Dan Perjovschi, utóbb a csoport dokumentátorának is tekinthető Dorel Găină vette át. A váradi művészek csoportját rajtuk kívül itt, ezen a tárlaton Egyed Judit, Ferenczy Károly, Gerendi Anikó, Jovián György, Kerekes Gyöngyi, Onucsán Miklós és Ujvárossy László képviseli.

Sepsiszentgyörgyön legkorábban a Kiss Béla, Deák M. Ria és Deák Barna alkotta Grup 3 jelentkezett újító elképzelésekkel, majd az ide települő Baász Imre szervezett olyan tematikus kiállításokat, amelyek részben a 35-ös Műhely szellemiségét képviselték. Itt mindenképpen meg kell említeni a művészettörténeti jelentőségű, 1981-ben megvalósuló országos kitekintésű Médium-kiállítást, hiszen ez egy ihletett történeti pillanatra egységbe fogta mindazokat a művészeket és törekvéseket, amelyek ebben az időben jellemezték a fiatalok művészetét, különös tekintettel a hazai magyar képzőművészetre. Baász Imre a nyolcvanas évek második felében is nagy jelentőségű tematikus kiállításokkal adott újabb ösztönzést és bemutatkozási lehetőséget a régióban a legnehezebb időkben is kitartó művészeknek. Ezeken a kiállításokon tűnik fel többek között a fiatalon elhunyt Bocz Borbála is.

Ferenczi Károly: R -EVOLUTION, 1980

A 35-ös Műhely által képviselt viszonylagos szabadság szellemisége olyan, inkább magányosnak tekinthető művészek munkásságát is pozitívan befolyásolta, mint a Kolozsváron tevékenykedő Antik Sándor, a Brassóban élő Ábrahám Jakab és Jakabos-Olsefszky Imola, a Bukarestben élő Butak András, Molnár László és Pusztai Péter, valamint a fővárosi rajzfilm­stúdiónál világhírt szerzett Szilágyi V. Zoltán.

Ez a folyamat a képzőművészeti közegben, a maga módján, természetesen más területek radikális kulturális törekvéseivel vállvetve (amilyen a filozófia, az irodalom, a színház, a film stb.) hozzájárult annak a társadalmi változásnak az előkészítéséhez is, amely végül az 1989-es karácsonyi történelmi eseményekkel bekövetkezett. Utóbb bebizonyosodott – mint ahogy azt a kilencvenes évek alternatív kiállításai és az egyre-másra szerveződő spontán művészeti eseményei is mutatták –, hogy a ceaușescui diktatúrának a szabad művészeti és alkotói erő feltörésének elfojtására irányuló törekvése csupán meddő kísérlet maradt – de sajnos, csak miután már számos áldozatot is szedett (alkotói sorstörések, pályaelhagyások, tömeges kivándorlás).

A rendszerváltás küszöbén induló és alkotó legifjabb nemzedék azzal, hogy kapcsolódott a nyugati világban éppen a nyolcvanas években kibontakozó transzavantgárd (Magyarországon új szenzibilitás) mozgalomhoz, egyértelműen letette a voksát egy olyan, a kommunista eszmék béklyóját figyelmen kívül hagyó esztétikai felfogás mellett, amely elsősorban a megérzésre és a képzelőerőre, valamint egy, a történelmet és a művészettörténeti formákat is megidéző, szabadon értelmezett eklektikus felfogáson alapult. Ennek az új szellemiségnek a képviselői kiállításunkon Bartha József, Bíró Gábor, Baab József (Bumbi), Dobribán Emil, Irsai Zsolt, Jánosi Antal, Katz András, Kocsis Előd, Koncz István, Rákosfalvy Zsuzsi, Simon Sándor és Ütő Gusztáv is. Utóbbi az akcióművészethez is kapcsolódva megelőlegezte későbbi munkásságának kettős jellegét. Részben sorolható ide Mattis-Teutsch Waldemár, aki kiállításunkon a kilencvenes évek monokróm törekvéseit előrevetítő képével szerepel.

Gerendi Anikó: TANGAJ, 1988

Talán napjainkra már a művészettörténész szakma egyetért abban, hogy a kommunista Románia magyar művészetében a hivatalos, retrográd szocialista művészet mellett mindvégig létezett egy, a mindenkori kortárs szellemet képviselő, önazonos művészet, amely hídként feszült az ideológiamentes művészeti múlt – jelesül a háború előtti hazai magyar európai törekvések hagyománya – és az ezredforduló művészetének újra szabadon meghonosodó globális tendenciái között. Ennek bizonyítéka kíván lenni a korábbi évek újító törekvéseit bemutató Szocrelatív és Felezőidő című tárlatok folytatásaként most megnyíló, szintén az Erdélyi Művészeti Központban megrendezett IttMást – Romániai magyar képzőművészet 1975 és 1989 között című kiállítás, amelynek elnevezése a nemzedékünk művésztársadalmának szellemiségét nagyban meghatározó Bretter György filozófus „Itt és mást” című esszékötetét parafrazálja. A kiállítás anyaga csupán töredéke és mindössze egy mintaszerű felmutatása egy lényegesen bővebb anyagnak – ez nem csupán a helyhiány miatt van így, hanem azért is, mert egyes idevágó műalkotások hollétéről (főként a kivándorlás okozta szétszóródásuk, de a korábbi évek gyűjtésének hiánya miatt is), ma nehéz fogalmat alkotnunk. Szerencsére az utóbbi években elkezdődött az 1975 és 1989 közötti korszak művészettörténészi feldolgozása mind a román, mind a magyar nyelvű szakirodalomban, és minden remény megvan arra, hogy az ilyen irányú kutatásoknak köszönhetően, ahogy a hazai közgyűjtemények pótolják fehér foltjaikat, s ahogy egyre igényesebbé válik a műkereskedelem is, ez a munka folytatódni fog.

A hazai magyar művészettörténetnek külön feladata, hogy az egyes műalkotásokban a közösségi vonatkozásokat is feltárja és közkinccsé tegye, mert ezen alkotásoknak sajátossága éppen abban rejlik, hogy a kisebbségi létre vonatkozó összetéveszthetetlen értékek hordozói is, hiszen ezek egyrészt a kisebbségi kultúrákat beolvasztani szándékozó többségi nacionalista kultúrpolitika, másrészt a neoavantgárd irányzatok nemzetek fölötti jellegének kihívásaira született válaszok és közösségünk egyedi művészi megnyilvánulásai.

Engedjék meg, hogy az idén harminc éve elhunyt Ady József képzőművész két évtized távolából visszaemlékező mondataival zárjam mondandómat, mintegy kiállításajánlásként, de a rá való emlékezésképpen is: „Hittünk, és készülődtünk arra, hogy megértsük és megfogalmazzuk az újat. Avantgárdnak, előcsapatnak éreztük magunkat, ami természetesen magában foglalta identitásunk alappillérét, magyarságunkat. Ma már elcsépeltnek ható fogalommal: európai magyar!”

Vécsi Nagy Zoltán