Elana, a nagy játékmester

2022. január 11., kedd, Riport

Elana Andrews a Gyulafehérvári Caritas Superar Kórus programjának művészeti vezetője. A Superar egy 2010-ben Bécsben létrejött nemzetközi zenei program, amely nemcsak a zenei kultúrát terjeszti, hanem a zene által ösztönzi és elősegíti az egyéni fejlődést, teret ad a készségfejlesztésnek és nagy hangsúlyt fektet a sikerek megünneplésére. A Gyulafehérvári Caritas Superar Kórus 2018-ban indult az ausztriai Superar, Verein zur Förderung der Musikkal való együttműködés révén. Beszélgetésünk elején Elana hangsúlyozta, de később is visszatért rá, hogy ő nem valami szuperhős, aki sosem hibázik; az elért eredmények nem csak neki köszönhetőek, számos kollégája vesz részt ebben a munkában a legnagyobb elhivatottsággal, ők együtt alkotnak egy csapatot. Én most mégis rá vagyok kíváncsi.

  • Tetőtől talpig élet, zene – Elana Andrews
    Tetőtől talpig élet, zene – Elana Andrews

Elana Ausztráliából költözött Sepsiszentgyörgyre. Ötéves korától zongorázik, odahaza zenepedagógusként, zenészként, kórusvezetőként dolgozott. Az általa vezényelt kórusok komoly eredményeket értek el, ismertségre, elismertségre tettek szert. Ő most mégis itt él. Alkalmam volt részt venni egy általa tartott zenei foglalkozáson, és lenyűgözött. Tetőtől talpig élet, zene, igazi született, ízig-vérig bohóc, nagy játékos a legnemesebb fajtából. 2013 óta él itt, de azelőtt évekig önkéntesként járt Romá­niába. Magyarul és románul, néha angolra váltva beszélgetünk, de nagyon kifejező, és derűs a testbeszéd is, amivel él, hiszen a játék minden porcikájában ott van. Azt mondja, mindig is ilyen volt, de itt, amíg nem beszélt románul és magyarul, muszáj volt minden egyebet bevetnie, így gesztusainak nyelve is fejlődött.

– Miért pont Románia?
– Gyermekként láttam a romániai forradalomról közvetített tudósításokat, és megmaradtak bennem azok a képek, főleg az árvaházakról szóló dokumentumfilmek kockái. Amikor 2003-ban önkéntes munkára kerestem a lehetőségeket, két hely között választhattam. Oroszország volt az egyik, Románia a másik. Egyik helyet sem ismertem, de eszembe jutottak a gyermekkori képek, és Románia mellett döntöttem.

– Hová érkeztél?
– Brassóba, ott volt a központ. Árvaházakba jártam, ahol mindent csináltam, pelenkáztam, játszottam a gyerekekkel, nem a zene volt a fő „foglakozásom”. Évente utaztam Ausztráliából, két-három hetet töltöttem itt a szabadságom ideje alatt.

– Mikor döntötted el, hogy végleg ide költözöl? Ha ugyan végleg...
– Végleg, csak meg ne hallja az édesanyám. (Kacag.) Megszerettem itt, és úgy éreztem, hogy az, amit otthon csinálok, elért egy olyan szintre, ahonnan már nincs hová továbblépni, már nem tudom továbbfejleszteni, így én sem tudok továbbfejlődni. Valami újat akartam kipróbálni. Mindig szükségem van arra, hogy feszegessem a határaimat, kellenek az új kihívások. Amikor 2013-ban visszajöttem, egy ideig nem is foglalkoztam zenével.

– Mit csináltál?
– Egy évig továbbra is önkéntesként foglalkoztam roma gyerekekkel, de az biztos volt, hogy maradni akarok. Még nem tudtam, hogyan, mert vagy munkahelyet kellett találnom, vagy férjhez kellett mennem. (Újra kacag.) Ekkor érkezett a felkérés a Superartól. Ez is egy jel volt, hogy maradnom kell.

– Kikkel, hogyan kezdted?
– Az volt a Superar kikötése, hogy az Őrkőn kezdődjenek a foglalkozások, de fontos volt, hogy bevonjunk magyar és román gyerekeket is. Így került be a programba a Mihai Viteazul- és a Mikes Kelemen-iskola. De mivel már voltak más településekhez is kötődéseim, ragaszkodtam ahhoz, hogy az ottani gyerekeket is kapcsoljuk be. Két évig egyedül jártam az iskolákba, de idővel egyre többen szerettek volna részt venni a foglalkozásokon, így szükség volt segítségre. Egy Brassóban élő albán gitárossal, egy szintén Romániába költözött amerikai zongoristával és egy roma közösségből érkező lánnyal alkottunk egy csapatot. Őt én készítettem fel, és büszke vagyok rá. Ez három évig működött így, három év után anyagi megszorítások miatt újra egyedül maradtam. De a Superar keresett egy biztosabb, stabilabb megoldást, helyzetet, így került kapcsolatba a Caritasszal. Most tizenegyen vagyunk a csapatban, és külön-külön nyolc településen tartunk foglalkozásokat.

– Milyenek voltak a első tapasztalatok, amikor a különböző etnikumú gyerekek egy helyen találták magukat, hogyan viselkedtek egymással?
– Zene nélkül nem boldogultam volna. Amikor próbáltam közös játékokba bevonni őket, nem akart senki senkivel kommunikálni. Akkor azt mondtam, hogy énekeljünk! És onnan már nem volt semmi probléma, működött.

– Milyen nyelven beszéltél velük, milyen nyelven énekeltetek?
– Beszélni kézzel-lábbal, arccal és pár szóval. (Megint kacag – Elana nagyon tud kacagni.). Énekelni minden nyelven, vagyis inkább minden más nyelven, mint ami az övék, pontosabban más nyelven, mint a többiek, hogy ne legyen ellenérzés, elutasítás egymással szemben. A mai napig erre törekszem: nagyon sok idegen nyelven énekelünk. Angolul, kínaiul, üzbégül, koreaiul, afgánul, japánul. Most már többnyire csak roma gyerekekkel foglalkozunk.

– Hogyan látod, az ő életükben hoznak változást ezek a foglalkozások? Hosszú távon milyen haszna lehet?
– Elsősorban önbizalmat nyernek. Fegyelmet is tanulnak, hiszen ki kell állniuk a színpadra. De fegyelemre is játékosan szoktatom őket, úgy, hogy észre se vegyék, hogy igazából most épp mit tanulnak. Sok helyre járunk az előadásainkkal, különböző városok templomaiban, cégeknél, rendezvényeken, parkokban lépünk fel, és mindig interaktívvá tesszük az éneklést, játékot, legtöbbször a közönséget is bevonjuk. Olyan helyekre jutnak el ezek a gyerekek, ahová másképp nem lenne lehetőségük. De ami a legfontosabb, hogy megmutathatják a képességeiket, sikerélményben van részük, hogy az emberek más szemmel nézzenek rájuk, mint egyébként. Azt is látják, hogy ápoltak, tiszták, mert mondjuk ki, ez is fontos. Ezek a sikerélmények nem csak őket segítik az önbecsülésben, hanem az egész közösséget. Előadások után megünnepeljük a sikert. Mert a sikert mindig meg kell ünnepelni. Persze az önbecsülés sem születik meg egyik napról a másikra, idő kell hozzá.

– Mesélj, kérlek, a csíkszeredai Erőss Zsolt Sportcsarnokban tartott foglalkozásokról és az ottani koncertről. (Mint ismert, a csíksomlyói nyomornegyedben tavaly kitört pusztító tűzvész után az itt kialakított szükségszálláson helyeztek el számos hajlék nélkül maradt családot – szerk. megj.)
– Már tavaly januárban megkerestek, hogy menjek, de sokáig nem vállaltam. Nem azért, mert nem akartam, de tudtam, hogy nem elég egy-két alkalom arra, amit csinálni szeretnék. Amikor lehetőséget kaptam arra, hogy több időt töltsek ott, megadatott, hogy végigvigyek egy hosszabb folyamatot, akkor mentem, pontosabban mentünk kollégákkal, hetente egy alkalommal. Oda már nem voltam elég egyedül.

– Milyen volt az első találkozás? Hányan voltak egy helyen?
– Akkor már sokan kiköltöztek, de még mindig száz fölött volt a létszám. Káosz volt, de energiákkal és mosolyokkal teli káosz. Hangban sem volt könnyű túlszárnyalni ezt, első alkalommal be is rekedtem. Sok kihívás előtt álltunk, más volt, mint a többi kóruspróba, hétről hétre ki kellett találni, hogy mit csináljunk. Nehéz volt fegyelmet tartani és lekötni a figyelmet. Minden énekhez kitaláltunk valamit, rajzoltak, különböző tárgyakat készítettek, amelyek kötődtek a dalokhoz. Ezeket az előadás estéjén dekorációként használtuk. A kézműves munkában bárki részt vehetett az ott lakók közül, ez lekötötte őket, és utána mi is könnyebben tudtunk próbálni. Egy alkalommal elkezdtem minden családnak névre szóló, kis asztaldíszeket készíteni, és amikor meglátták, kérték, hogy segíthessenek. Egész családok álltak be kézimunkázni, apák segítettek a gyerekeiknek, nagyon szép volt. Fontosnak tartottuk, hogy az előadáson az egész közösség részt vegyen, végül ezt egy közös vacsora keretében sikerült megoldani. Az előadás estéjén a gyerekek terítették az asztalokat, mindenki a saját családjának, pontos ülésrend szerint és a kézzel készített asztaldíszekkel. A kollégáimmal ragaszkodtunk ahhoz, hogy aznap ne egyszer használatos, hanem rendes tányér és evőeszköz kerüljön az asztalokra. Nem volt könnyű megszervezni, de megérte. Ezek a gyerekek megnőttek a szülők szemében, érezhető volt a büszkeség, látható volt a tekintetekben.

– Tartottál előadást háromszáz gyerekkel is. Elképzelni nem tudom, hogyan lehet fegyelmezni őket.
– Ez sem egyik napról a másikra sikerül, hosszabb folyamat eredménye. Van, amikor az is siker, ha öt percnél többet tudnak egy helyben maradni, mondjuk tízet. És nem egyszerre próbálok mindenkivel, csoportokra vannak osztva, de mindenre vannak közös jeleink, amelyek mindenhol ugyanazok. Amikor összekerül a több száz gyerek, ugyanazokból a jelekből értik meg, hogy mit szeretnék, vagy akár azt, hogy pont dühös vagyok. Van, amikor ki­abálnom kell, de olyankor ez névre szól, mert próbálom mindenkinek megjegyezni a nevét. Az elején nehéz elkapni a figyelmüket, de ilyenkor felteszem azt a bizonyos „csörgősipkát”, bevetek valami bolondosat, vicceset, és egyszer csak elkezdenek figyelni. Onnan már tovább lehet lépni.

– Hogyan fogadnak titeket azokon a helyeken, ahol felléptek? Történt olyan, hogy valahol elutasítottak?
– Előfordul, hogy szkeptikusak velünk szemben, de csak addig, amíg meglátják, hogy mire képesek a gyerekek. Az évek során voltak alkalmak, amikor nem fogadtak – hivatalban, templomban, de étteremben is –, de ennek valódi okát nem tudhatjuk… Ha viszont valahol megnyílik egy ajtó, ott máskor is be lehet majd lépni. Olyan is megtörtént egy távolabbi helységben, hogy a sofőr, amikor meglátta, hogy kiket kellene vinnie, nem engedett fel a buszra.

– Mit mondtál akkor a gyerekeknek?
– Hogy attól tartott, rosszul fogunk viselkedni, tönkretesszük az autót. És hogy pont ezért is fontos, amit csinálnak. Mert ha az emberek látják, hogy mire képesek, megváltozhat a véleményük, másképp fognak rájuk nézni. Őszintén kell velük ezekről beszélni, fontos, hogy megérezzék a saját felelősségüket. Hogy megértsék, meg kell tanulniuk másképp viselkedni, igényesebbnek lenni. De a legfontosabb, hogy megtanulják becsülni, tisztelni magukat, ehhez van szükség a sikerélményekre, a pozitív visszajelzésekre.

– Nem bizonytalanodsz el néha, nem fáradsz el? Nem érzed, hogy egy lépést teszel előre, kettőt hátra?
– De igen, sokszor. Látható eredmények több év után fognak mutatkozni, de valakinek, valakiknek el kellett kezdeni. Amikor elkedvtelenedem, arra gondolok, hogy ha abbahagyom, valaki másnak a nulláról kell újraindulni. És azért ott vannak a pillanatnyi, akár apró sikerek, amelyeket értékelni kell.

– Sikerült barátságokat kialakítanod itt? És ha igen, ők segítenek a nehezebb pillanatokban, amikor kedveszegett vagy?
– Vannak barátaim, akikkel sokat beszélgetünk, de az elbizonytalanodásaimat magam szoktam megoldani.

– Mi jelent igazi elégtételt számodra?
– A csillogó tekintetek. Akkor mondom majd, hogy elfáradtam és abbahagyom, ha ez már nem lesz elég.
E mondat után már nincs mit kérdezni. Az időnk is lejárt, mert Elana sietve indul kóruspróbára.

Hozzászólások
Szavazás
Tavalyhoz képest Ön szerint idén miként alakul a jövedelmi helyzete?








eredmények
szavazatok száma 588
szavazógép
2022-01-11: Magazin - :

Egymillióan Tony Blair ellen

Átlépte az egymilliót az aláírások száma azon a petíción, amely Tony Blair egykori brit munkáspárti miniszterelnöknek adományozott Térszalagrend visszavonását követeli.
2022-01-11: Gazdakör - Bokor Gábor:

Megfelelni a kihívásoknak (Székely Gazdaszervezetek Egyesülete)

Számos kihívással, nehézséggel szembesült a Székely Gazdaszervezetek Egyesülete (SZGE) az elmúlt évben, a szervezet azonban igyekezett megragadni minden lehetőséget, amivel előre tudta mozdítani az erdélyi magyar agrárközösség jövőjét. A járványügyi korlátozások közepette is számos eseményt, rendezvényt, gazdákkal való találkozást sikerült megszervezniük, amivel erősíthették a gazdaközösségek összefogását, hazai és külföldi kapcsolataikat. Szakmailag, emberileg közelebb kerültek egymáshoz a gazdák, erősödött az egyesületbe vetett bizalmuk – derült ki a Becze István SZGE-elnökkel folytatott év eleji találkozónk során. „Számunkra mindig az a nagy kihívás, hogy megfeleljünk annak a hatalmas kihívásnak, amely lényegében a székelyföldi mezőgazdaság fejlődését, megmaradását jelenti. Ahogy mondani szoktuk: állandó harc az élet” – szögezte le már beszélgetésünk elején az elnök.