Árván és özvegyen két világháborúban

2022. január 20., csütörtök, Életutak

Drága édesanyám életének azokat az emlékeit próbálom összegyűjteni, amelyek fennmaradtak az idő rostáján. Most kaptam észbe, hogy az évek elrohantak velem is, és nagy úr a feledés. Azért tartom közérdekűnek az alábbiakat, mert régebb nagyon sok asszony tartotta a háborúk hátsó sorában hasonló módon a vonalat.

  • Édesanyám 15 évesen – a felső sorban balról a második
    Édesanyám 15 évesen – a felső sorban balról a második

Menekülés négy kisgyermekkel

Sok mindent megéltem, nehéz az emlékezés, mert átérzem édesanyám szenvedéseit vagy az elmondottakból, vagy a tapasztalatokból. Nagyon szegény családba született 1910. május 31-én Gyulafalván (ez apró település volt Komandó mellett, Kovásznától pár kilométerre, ahol mindenki erdőkitermeléssel és a fa feldolgozásával foglalkozott). Szülei kétkezi munkások voltak. Két nagyobb fiútestvére volt, és egy öccse, aki 1917-ben született, és nem látta soha az édesapját, mert az már katona volt az első világháborúban.

Nagymamám négy nagyon kicsi gyermekkel – 8, 6, 4 évesekkel és egy csecsemővel – maradt özvegyen. Egy albérleti szobában laktak. Mivel édesanyám nagyanyja napszámos volt, nem tudott segíteni, ezért nagymamámnak munkát kellett vállalnia. Mosott, mezőre járt, dolgozott másoknak, egyik napról a másikra éltek, ahogy tudtak.

Az első világháború után következett Trianon, majd a menekülés Székelyföldről. Előbb Csornára (a mai Győr-Moson-Sopron megyébe), majd Zentára (a Vajdaságba), de négy apró gyermekkel ott sem volt jó, ezért – mihelyt lehetőség adódott – hazajöttek Kovásznára. De itt is nehéz helyzetben volt nagyanyám a négy gyermekkel. Az állomáson válogatta a deszkát másokkal együtt, a vállukon hordták halomba (kásztába) a nehéz, nyers, vizes fát. A négy gyermek a szomszédokra volt bízva, a kisebbekre a legnagyobb fiú vigyázott, etette őket, amíg nagymama dolgozott. Iskolába nem jártak, csak nagyobbacska korukban.

 

A zabolai árvaházban

1920-ban édesanyámat betették, bevették a zabolai árvaházba. Ekkor a testvérei is iskolások lettek, később pedig inasként mesterséget tanultak. A zabolai árvaház gróf Mikes Árminné jóvoltából működött. Édesanyám 1928-ig, vagyis 18 éves koráig volt ott, 24 árva társával, különböző korú fiúkkal és lányokkal. Így kerültek jó helyre az árvák, akik nagyon-nagyon sokat köszönhettek a grófnőnek. Nevelőnő foglalkozott velük, de a grófnő is mindegyre köztük volt, és sok mindenre megtanította őket. Iskolába jártak, elvégezték a hét osztályt, emellett pedig a lányok házvezetést tanultak: varrni, szőni, beteget ápolni, főzni, majorságot nevelni, kertészkedni stb. A grófkisasszonyok is mindent megtanultak az árvákkal együtt. Ezzel nekünk is szerencsénk volt, mert édesanya minket is megtanított mindezekre a lánytestvéremmel, aki sajnos már nem él.

A grófnő mindenkinek gondoskodott a jövőjéről is, valóságos áldás volt az árvák számára. Édesanyám egy nagyon gazdag zsidó családhoz került Cîmpina városába, a Regátba. Jól bántak vele, és csak annyi dolga volt, hogy az asszonyt kiszolgálja, ruháit rendben tartsa, figyelmeztesse a programjára (estélyek, koncertek, bálok stb.). Nagy házat vezettek, a család a kőolaj-feldolgozásban volt érdekelt. Igen ám, de egyszer csak elköltöztek Angliába, nagymamám pedig nem engedte édesanyámat velük, mert neki csak egy leánya volt.

Így került haza a családjához édesanyám. Közben testvérei is felnőttek, és mesteremberként dolgoztak, nagymamám pedig nagy elhatározásra jutott. Összepótolt a gyermekeivel, és vettek egy 12 áras telket meg egy csűrt. A csűrt elbontották, és ők maguk felépítettek egy kétszoba-konyhás házat úgy, hogy a közfalakat vályogtéglából (sárral gyúrt szalmából) rakták. A vályogtéglákat nagymamám és édesanyám készítette, a fiúk pedig felhúzták a falakat, tetőt és pincét építettek. 1931-ben állt a ház, és többet nem kellett költözködni. Mindenki dolgozott a családból, s a gyermekek családalapításra készültek.
 

Özvegyen két kislánnyal

Édesanyám 1938-ban ment férjhez édesapámhoz, 1939-ben született egy fiútestvérem, aki négy hónapos korában meghalt. 1940-ben születtem én, 1941-ben a húgom, Erzsike. Már zavaros idő volt. A szüleim építettek egy szoba-konyhás lakást a nagybátyám telkére azzal az egyezséggel, hogy majd kifizetik, megveszik.

Édesapám asztalos volt, az ajtókat, ablakokat és a bútorokat ő készítette. Ő is árva volt, négyéves korában elveszítette az édesanyját, és a mostohája nem segítette...
Ekkor már elkezdődött a második világháború, és édesapám többet volt a kaszárnyában, mint otthon. Állandóan mozgósították, behívták katonának. 1944 márciusában is behívták, s aztán többet nem jött haza... Júniusban vagy júliusban kikerültek a frontra, október 5-én elfogták Szászrégen mellett, Dedrádnál, s elvitték Oroszországba. Lágerbe került, Orszk városában temették el 1944. december 12-én. Élt 30 évet.

Így lettünk mi is félárvák, édesanya pedig özvegyasszony. Ismét nehéz lett az élete. Nem is tudta meg soha, hogy hol halt meg édesapám, mert én is már 57 éves voltam, amikor az internet segítségével ezt kiderítettem. Édesanyám többet nem ment férjhez, reménykedett, hogy egyszer csak hazakerül édesapám... Azt nem tudom elmondani, hogy mit érezhetett ő, és mit éreztünk mi úgy ötven éven át.

Nem laktunk messze nagymamától, és mi, gyermekek mindig tájékozódtunk, hol jobb az ebéd, és ott ettünk. A háborús évek alatt sokat rettegtünk, féltünk az oroszoktól és a németektől is. Aztán az egyik nagybátyánk, aki koporsókat gyártott, beköltöztetett hozzánk egy öreg bácsit (aki neki dolgozott) egy gyalupaddal a konyhába. Az egyik lába fából volt, mert ellőtték az első világháborúban, ezért nem járkált haza, hanem ott aludt egy koporsóban forgácson, pokrócon, s a kabátjával takarózott.

Egyszer egy csapat orosz éjjel ránk tört, de amikor meglátták őt a koporsóban, hanyatt-homlok menekültek el. Ez sokat segített rajtunk, mert a tornácon felhalmoztuk a koporsókat, s többet nem jöttek be. Aztán megszűnt a háború, az öldöklés, és a bácsi is meghalt, mert idős volt.

 

Egymást segítettük

Kezdtük felélni a tartalékainkat. Édesanya abroszból varrt nekünk ingecskéket, kézimunkázott pénzért és élelemért (kosztümöket és gyapjúpulóvereket kötött). 1949-ben a bútorgyárban kapott munkát. A gyár Kőhalomhoz tartozott, de Kovásznán működött, nem messze tőlünk. A munka nagyon nehéz volt, bútordarabokat fényeztek kézzel – amikor hazajött, úgy érezte, a karjai szakadnak ki vállból. Normára dolgoztak, rabszolgamunka volt a javából. Mi, gyermekek igyekeztünk segíteni, ahogy tudtunk. Egyszerű ételeket már tudtunk főzni, az ebéd mindig csak egyféle ételből állt, de nem éheztünk. Nagynénénk néha felénk nézett, különben magunkra voltunk, de édesanyánk szavából nem léptünk ki, szót fogadtunk. Egyszer az ángyi megkérdezte: mit főzöl, Erzsike? Ő hamar feltalálta magát, és azt felelte: ha híg lesz, akkor pityókalevest, ha sűrű, akkor pityókatokányt. Kertecskénkben volt zöldség, abból amit tudtunk, azt főztünk – a gyümölcsleves, köménymagleves gyakori volt. Húst minden héten ettünk egyszer, mert ahogy nőttek a csirkék, amiket mindig tartottunk, vágtunk egyet-egyet. Egy kis disznót is neveltünk minden évben, azt télen ettük. Nagybátyánk vágta le (pedig nem volt mészáros), s mi feldolgoztuk.

Sajnos, édesanya egyre többet betegeskedett. Akkoriban enyvet főzött a gyárban, az is keserves munka volt. Amikor hazajött, tavasztól őszig az erdőre jártunk, sokszor a szomszéd gyermekekkel is (most már ezt nem merjük megtenni, mert annyi a medve, hogy bejönnek a lakott részekre is, csak szól a telefon, hogy itt s itt látták, kerüljük el), gombát szedtünk, és suskát (fenyőtobozt), amennyivel megfőtt a vacsora. Finom falat volt a rókagombatokány puliszkával.

Mivel Kovásznán akkor csak hétosztályos iskola volt, líceumba más városba kellett mennünk. Közelebb Kézdivásárhely volt, távolabb Sepsiszentgyörgy. Így hát ősszel bevonultunk, előbb én, egy év múlva pedig Erzsike húgom is Kézdivásárhelyre a bentlakásba. Ágyneműt – párnát, paplant, szalmazsákot és huzatot – vinni kellett, ez felért egy kisebb stafírunggal. Ősszel és tavasszal gyalog jártunk haza – majdnem húsz kilométerre –, mert nem volt pénz vonatra.

Édesanya egyre betegesebb lett. Akkor nagymama átrendezte a dolgokat. Magához vett minket, mert ő is egyedül maradt, miután a fiai megnősültek. Mi is távolabb kerültünk, én Kolozsvárra egyetemre, Erzsike pedig Székelyudvarhelyre a tanítóképzőbe. Édesanya sajnos nem érte meg, hogy gyermekeinek a diploma a kezükben legyen, mert 51 éves korában, 1961. november 17-én örök álomra szenderült. Ennek már hatvan éve. Ebben a tragédiában nagymamára maradtunk. Nekem még egy évig tanulnom kellett, Erzsike azonban utolsó éves volt, és ő segített engem anyagilag, amíg befejeztem az egyetemet. Legyen áldott az emlékük.

Édesanyám két világháborút megélt, egyet gyermekként, félárván, egyet fiatalasszonyként, özvegyen. Sok küzdelem és kevés boldogság volt rövid életében, de minden szava, mozdulata, emléke bennünk él. Köszönöm, édesanyám, hogy felneveltél és elindítottál az életben!

Papp Irma ny. tanár, Kovászna

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mitől tart leginkább az elhúzódó háború kontextusában?










eredmények
szavazatok száma 2322
szavazógép
2022-01-20: Sport - Tibodi Ferenc:

Izraeli játékossal erősített a Sepsi-SIC (Női kosárlabda, Nemzeti Liga)

A múlt héten leszerződtetett 19 esztendős Anamaria Pop után újabb játékos érkezését jelentette be közösségi oldalán a női kosárlabda Nemzeti Liga címvédője, a Sepsi-SIC. A zöld-fehérek kedd este arról adtak hírt, hogy megegyeztek az izraeli Daniel Raberrel, aki az idény hátralévő részében együttesünk zöld-fehér mezét ölti magára.
2022-01-20: Család - :

Robbanásszerűen terjed az iskolákban a zaklatás

Ezt maga Sorin Cîmpeanu tanügyminiszter ismerte el, aki szerint a járvány ijesztően nagy mértékben érintette az iskolákat, az oktatási veszteségek nagyon nagyok, pótlásuk kitartást és elkötelezettséget igénylő, nehéz feladat lesz.