Isten éltesse sokáig a magyar kultúrát és lelkes közönségét – e szavakkal köszöntötte az érdeklődőket Szonda Szabolcs könyvtárigazgató, majd Jánó Mihály ismertetője következett. Mint mondta, előadásának címe provokatív, egyrészt, mert Barabás ugyan itt született, de művészi pályáját idegenben teljesítette ki, ellentétben Gyárfással, aki egész életét itt töltötte. Kettejük különbözőségére utaltak az őket bemutató portrék is: a Barabás Miklósé egy nyugodt, míg a Gyárfás Jenőé egy zaklatott művészt mutat. Jánó Mihály azt is megjegyezte, esélytelen és szükségtelen, hogy minden titkot megtaláljunk, az a lényeg, hogy az említettek személyében Háromszék két igazán nagy művésszel dicsekedhet.

Előbb Barabás Miklós életéről mesélt, újólag rögzítve születési időpontját: a „nemzet festője” 1810. február 22-én született Márkosfalván (a művészettörténészek emlegetik még február 10-ét is), s nyolcvannyolc életéve alatt több ezer képet rajzolt és festett. Édesanyjáról kedvesen, megható módon ír az önéletrajzában, ám anyja halála után többet már nem jött Erdélybe. Megfestette az egész 19. századi magyar arcképcsarnokot, de pályáján meghatározó, hogy rengeteg gyermekportrét festett. Ő ugyanis „okos székely” volt, rájött arra, hogy állandó megrendelésekre van szüksége, hogy meg tudjon élni, így a gyermekrajzokkal – nagyon sok elefántcsontra festett kis gyermekportrét – folyamatosan fejlesztette magát, magyarázta Jánó Mihály.

Egyik legszebb művészportréja a Liszt Ferencet ábrázoló képe (1846). Barabás elsősorban arcképeivel aratott nagy sikert, de rendkívül szépek a tájképei is, akvarelleket viszont ritkán, csakis itáliai útja után festett. Szalagfű (Enyelgés) című, 1841-ben festett zsánerképén városi ficsúrként megjelenik maga Barabás Miklós is, erre egy másik önarcképe a bizonyíték, különben nagyon szemérmes művész volt. Feleségével a budapesti Városmajorban építtettek maguknak villát, ez a ma is látható, szépen helyreállított Barabás-villa.

Egy másik ismert, 1844-ből származó festményéről Jánó megjegyezte, hogy annak eredeti címe Vásárra induló marzsinyár oláh család volt, az oláh szó nem tekinthető pejoratívnak, ugyanis 1848 előtt Magyarországon tisztelet övezte a kisebbségeket, problémát jelentett viszont a „marzsinyár” kifejezés, amely a román „mărginimea Sibiului” szókapcsolatra, vagyis a Nagyszeben környéki tájegységre utal. Az is elhangzott, hogy a Petőfiről festett arcképek (1845, 1846 és 1848) tekinthetők a leghitelesebbeknek. De lefestette Nagysándor József aradi vértanú tábornokot és fiatal hitvesét is, s a háromszéki tisztek közül Antos János (1819–1906) vezérkari ezredest és feleségét, illetve Forró Elek (1813–1893) ezredest. Háromszéki vonatkozású még Béldi Józsefné Daniel Sofi portréja, azt Vinczeffy László festőművész restaurálta.

Barabás Miklós erdélyi tájképsorozatot is akart festeni, szívéhez közel álló táj volt a Nagyenyed környéki vidék, egy elkészült képének címe pedig A Csáklya-kő. Jánó Mihály megjegyezte, Barabás vallásos témájú festményeivel alig foglalkoznak, noha több oltárképet is készített megrendelésre, például Borosjenő, Szatmárnémeti és Zenta templomaiba.  

Gyárfás Jenő egyik leghíresebb festménye a budapesti Magyar Nemzeti Galériában látható Tetemrehívás (1881), annak két vázlata a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában található – magyarázta Jánó Mihály. E képe kapcsán azt is elmondta, az Arany János balladája által ihletett festmény készítésekor a lány arcának megfestéséhez Gyárfás háromszéki modelleket kért fel, ugyanakkor felhívta a figyelmet egy, a kép hátterében látható kislány portréjára is. Megemlítette még Potsa József háromszéki főispán portréit, illetve szólt A tél örömei című, 1883-ban készített, szintén Sepsiszentgyörgyön lévő képéről, mely mellett hosszú ideig élt és dolgozott Vinczeffy Lászlóval együtt maga Jánó Mihály is.