Életünkben az egyik legfontosabb dolognak az kellene lennie, hogy olyan emberekkel vegyük körbe magunkat, akikkel jól tudunk együttműködni, akikkel jó együtt lenni, olyan környezetben legyünk, mely fejlődésünket szolgálja, és ahol jól érezzük magunkat. Ha ez utóbbi megadatik, és valóban jól vagyunk, akkor ezt mások javára fordíthatjuk segítség formájában – röviden talán így summázható Raymond Gheorghiță életfilozófiája. A 39 éves sepsiszentgyörgyi fiatalember a Turul Iroda munkatársa, több éve önkénteskedik és foglalkozik fiatalokkal, és azt vallja: esélyt kell teremteni arra, hogy az ifjak különböző téren kipróbálhassák magukat. Ez ugyanis hosszú távon és több területen gyümölcsöző lesz számukra.
Önkéntes, utazó, vállalkozó
Raymonddal a Turul Iroda egyik tavalyi projektje kapcsán kerültünk kapcsolatba, de tevékenységét hosszabb ideje követem. Életéről, sokrétű tevékenységéről hosszabban beszélgetve derült ki: tulajdonképpen belső késztetés hajtja, amikor igyekszik lehetővé tenni a fiatalok számára azt, hogy új dolgokat kipróbáljanak. Neki ugyanis annak idején erre nem volt lehetősége.
Saját maga meghatározására Raymond néhány éve három jellemző szót talált: önkéntes, utazó, vállalkozó. Az utazásból, távolabbi célpontok felkereséséből kissé kimaradt, de a fiatalokkal most is gyakran ellátogat az ország több pontjára. Úgy érzi, ez már szinte befektetés, hobbi és munka egyaránt. „Sikerült úgy alakítani az életemet, hogy amit szívesen csinálok, az munka is legyen, s ezt ajánlom mindenkinek. Mert ha azt csinálod, amit szeretsz, akkor nem dolgozol” – fűzte hozzá mosolyogva.
Életútja kapcsán felidézte: szegény családban nőtt fel, ahol nem adatott meg túl sok lehetőség számára, ám ha azok mégis felbukkantak, mindig iparkodott élni velük. Az önkéntességet is későn kezdte, és bár addig is sok dologgal foglalkozott – például táborokat szerveztek barátoknak –, nem tudatosult benne, hogy tulajdonképpen önkéntes munkát végez. A Sepsi Ifjúsági Sport Egyesület egyik Vargyas-szorosban szervezett tábora jelentette ezen a téren a kiindulási pontot számára, ott találkozott fiatalokkal, akik különféle tevékenységeket szerveztek, saját felszereléseiket ajánlották fel másoknak, hogy kipróbálják a sziklamászást. „Mi is valami ilyesmit csináltunk azelőtt, így jöttem rá, hogy van ennek a dolognak egy kerete. Tíz éve indult az önkéntes pályafutásom, akkor kezdtem jobban belelátni ezekbe a tevékenységekbe, pályázatokat írtam, szerveztem, kurzusokra jelentkeztem. Számos szervezetet megismertem, több rendezvény létrejöttében részt vettem, s ha lehetőség adódott, külföldre is elmentem Erasmus Plusz projektekkel” – sorolta.
Radnai-havasok: fiatalokkal a csúcson
Egy példakép ereje
Raymond nem rejtette véka alá: már kisgyermekként azt érezte, nem kapja meg azokat a lehetőségeket, mint mások, később pedig úgy találta: ha valamikor ezek után vágyott, akkor most az a dolga, hogy maga teremtsen lehetőségeket másoknak.
Eredeti elképzelése az volt, hogy valamit nyújtson, s ebben nagymamája motiválta igen erősen. „Ő a szuperhősöm – szögezte le nevetve –, s meggyőződésem, hogy sokan vannak hozzá hasonlóak: ismerjük, elfogadjuk őket, miközben fel sem fogjuk, hogy valójában csodalények. A nagymamám egyszerű ember volt, aki már igen fiatalon, 15 éves korától gyárban dolgozott. Az a típusú ember volt, aki inkább otthon tartózkodott, végezte a dolgát, rendezte a családját. Csodáltam benne, hogy mindig szívből, tisztán adott, és soha nem várt semmit cserébe. Ő volt az, aki megalapozta bennem is ezeket a dolgokat, hogy próbáljak minél többet adni, önzetlenül” – idézte fel. Raymond igen gyakran megfordult nagyszülei aldobolyi portáján, ha alkalma, kevéske ideje adódott, azt mindig ott töltötte, mert „ott volt a biztos pont, ahol fejlődni tudtam” – jegyezte meg.
Beszélt arról is, hogy szünidőkben, hétvégeken már tizenévesen munkát vállalt, s a posztlíceumba való iratkozást követően is dolgozott. Szülei döntésére az iskolában román tagozaton tanult, bár a családban és az aldobolyi nagyszüleinél is magyarul beszéltek. Később jogot végzett, aztán a közigazgatást is, utóbbit immár magyarul. Elismerte, eleinte nehezen birkózott meg a román nyelvvel, de alkalmazkodott. Ugyan románul jól megtanult, azonban a magyartudása, szókincse, az írás-olvasás lemaradt, „és a magyar nyelv nagyon nehéz” – állapította meg. Végül úgy döntött, elvégez egy magyar tannyelvű egyetemet is, hogy fejlessze tudását. Sikerrel vette a kihívást, sőt, ösztöndíjat is kapott.
Önmagunkba fektetni
Időközben gyárban dolgozott, valamint a villanytelepen, s bár a kötött munkaidőt nem szerette, mégsem mondott le az állásról, hiszen kellett a jövedelem. A munkával korábban is önmagába fektetett, megvásárolta az első biciklijét, hódeszkát, laptopot, jutott kirándulásra, utazásra, s mindezt önmaga fejlesztéseként élte meg.
Később egy barátja, aki rönkházépítésbe kezdett, a segítségét kérte, ő pedig társult hozzá. Azáltal, hogy maga is vállalkozott, megtehette, hogy hosszabb időszakra elutazzon. Az önkéntesség révén ismert meg egy lengyel lányt, aki felvetette, utazzanak Olaszországba, s így történt, hogy akkor 51 napot töltött távol itthonról. Ehhez azonban előzőleg nagyon sokat kellett dolgoznia.
Palermóból Rómáig gyalogoltak, s úgy érzi, közben sokat tanult. „Persze fáradságos és néha fájdalmas is volt a dolog, de volt idő magamra figyelni, érezni az alma, az ételek igazi ízét, esély volt arra, hogy kitisztuljak, hogy felfogjam: vannak fontos dolgok, de sokszor terheljük magunkat, idegeskedünk, anélkül, hogy lenne okunk rá. Pedig megoldódik minden. Rájöttem, milyen fontos az, hogy itthon csinálunk valamit. Ott voltam Szicíliában, láttam, milyen szép helyek vannak – ugyanez megvan nálunk is, de miért nem tudjuk eladni?” – vetette fel.
Úton: pihenő Olaszországban
Másokat motiválni
Az utazás tervezésre is alkalmat teremt, így Raymond úgy döntött, hazatérve megosztja tapasztalatait. Bár felmerült benne, hogy esetleg dicsekvésnek veszik beszámolóit, rájött, mégis fontos beszélni ezekről a dolgokról, mert előfordulhat, hogy éppen az ő története biztosít motivációt majd valakinek, aki lehet, hogy később maga is hasonlóképpen jár el. „Ezáltal pedig egymástól, együtt tanulunk” – tette hozzá.
Nagymamája halála után Raymond közös utazásra indult vele, „fejben”, lélekben vitte magával a francia Riviérára. Úgy érzi, valójában ekkor ébredt rá arra, milyen értéket kapott örökségül az idős asszonytól.
„Sokat tanultam a nagymamámtól, s persze a vállalkozás, az utazás által is, és valahogy berögződött, hogy ezt mind meg kell osztani másokkal. Az önkéntesség által azt tapasztaltam, nagyon sok diák már 15–16 évesen arra készül, hogy elhagyja a várost, külföldre költözik, miközben alig láttak, tapasztaltak valamit abból, ami az itthoni környezetet jelenti. Szomorúnak tartom, hogy nem fogjuk fel: tulajdonképpen jó helyen vagyunk. Úgy vélem, alábecsüljük képességeinket, ezt látom a fiataloknál. Magam is ilyen voltam. Éppen ezért próbálok motivációt adni nekik, támogatni őket, amiben csak lehet. Mert ritka az alkalom, amikor ők hozhatnak meg döntéseket, pedig rengeteg az energia bennük, a bizonyításvágy, csak alkalmat kell adni erre nekik, és akkor élnek vele. Persze, mindez néha kudarccal is jár, de 16 évesen talán már nem baj, ha pofonokkal is szembesülnek, mert így tapasztalatot szereznek, s ha kell, a legjobb döntést tudják meghozni” – vélekedett Raymond.
Fontosnak tartja, hogy a fiatalok megalapozzák azt, ami számukra fontos, hogy rájöjjenek arra, mire képesek, mi az, amit szeretettel végeznek. „A Turul Irodánál valamilyen szinten erre vállalkoztunk, hogy a különböző programok révén megadjuk számukra a fejlődés lehetőségét” – fűzte hozzá.
Raymond számára a világ legtermészetesebb dolga az, hogy ad, hogy segít. Állítja, gyakran az első lépést megtenni a legnehezebb, ennek ellenére arra biztat, higgyünk önmagunkban és a fiatalokban, karoljuk fel, támogassuk őket.
