Hlavathy Károly felvétele
Sokáig azt hittük, hogy mindenki Ádi Bácsija, Kónya Ádám tanár úr csak a miénk, a magyaroké, szakadatlan, egy egész életet átfogó magyar nemzetépítő munkássága predesztinálta őt erre a státusra.
Aztán, az egyik törökországi magyar nyomkereső utunk során Hayrullah Yigitbasi történészprofesszor, a török—székely—magyar kapcsolatok ápolója és elkötelezett híve azt mondta: Ádi bácsi is bizonyság testvérnép voltunk tényére, Törökországban egy egész kis-ázsiai tartomány viseli a Konya nevet. Ha Ádi bácsi ezen a néven mutatkozik be, rögvest úgy néznek rá a törökök, mint aki közülük való.
Érdekes az, hogy ebben a játékos, népek közötti kapcsolatteremtő bóknak szánt megjegyzésben volt és van is valami igazság: Kónya Ádám a székelymagyarság eredeztetésében is a maga útján járt, nem különcködés volt ez, hanem históriai tényekre alapozott meggyőződés, mert aki nyelvészeti, néprajzi, etnobotanikai, történeti ismeretek alapján közelített ehhez a kérdéshez, s aki, hogy példát is mondjunk, Kőrösi Csoma Sándor útjának-sorsának, Szentkatolnai Bálint Gábor életművének, II. Rákóczi Ferencnek és általában a kuruc korszaknak, majd Kossuth törökországi emigrációjának elkötelezett és a részletekre is figyelő kutatója volt, képes arra, hogy a históriai tudományok kapcsán is kétségeket támasztó kérdéseket tegyen fel, s ezekre válaszolva helyreigazítson ezt-azt.
Ádi Bácsi enciklopédikus tudásának és páratlan műveltségének híre-neve úgy szülőföldhöz kötődően helyi, hogy a hallgatóságát mindig delejező előadásaival néhány mondatnyi felvezetés után mondhatni bármilyen, a magyarság minéműségét illető kérdésben varázsló módján és elementáris erővel reptette a Kárpát-medence széltében-hosszában, s érzelmei és gondolatai úgy szálltak szét, majd repültek vissza hozzánk, hogy pillanatok alatt összeállt bennünk egy olyan magyarságkép, amelyet boldog megilletődéssel rámáztunk be, helyeztünk el lelkünk falán és tudásunk értelmi polcain.
E sorok fogalmazójának alkalma volt különböző élethelyzetekben együtt lenni, mintegy negyven éven át együtt munkálkodni vele. Kónya Ádám, amint mondani szokás, nem volt ,,könnyű ember". A szó semmilyen értelmében nem volt az. Az igazáért, az ügyekért kiálló, ezek számunkra kedvező rendezéséért szenvedéllyel küzdő, vitapartnereit néha meg is leckéztető, elkötelezett antikommunista, a bolsevik álproletárságot elutasító, már családi neveltetése révén is a tudományokat hittel egyeztetni tudó férfiú volt, a magukat különbeknek képzelők közül is kiemelkedő férfi. Tengernyi közös élményünkből csupán kettőt merítek ki: a ’89-es fordulat napjaiban, amikor a Székely Nemzeti Múzeumnak visszaállíthattuk a régi nevét, Kónya Ádámnak az volt a javaslata, hogy vegyük fontolóra a Kós Károly névvariánst is. Én a régi név mellett kardoskodtam, miközben attól is tartottam, hogy az akkori felajzott lelkiállapotban, az elkerülhetetlen közvetítések révén ne zörrenjünk össze. Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet park sétányán szaladtunk szembe egymással. Messziről mondtam: Ádi, neked is igazad van, és nekem is. A Székely Nemzeti Múzeumba ezentúl a Kós Károly úton jutunk el.
És hangosan, egészségesen kacagtunk.
Az is jellemző, hogy halála előtt néhány nappal telefonon keresett. Egészséges indulattal és felháborodással tiltakozott lapunk, a Háromszék kilakoltatása ellen, s ezt nemcsak azért tette, mert minden időkben — bár lapunk kolofonján ez nem olvasható — főmunkatársunk volt. Annak tartottuk. Mert nem volt — nem lehetett — olyan helytörténeti, történeti, néprajzi, művészettörténeti, kultúrhistóriai, művelődéstörténeti téma, s nem volt olyan, a tudományokban, művészetekben, nemzetépítésben értéket teremtő személyiség, forradalmár, ellenálló, akiről Kónya Ádám egy papírfecnire felírt néhány eligazító szóból ne rögtönzött volna sodró ívű, a hallgatóságot magával ragadó előadást, s a témát ne tudta volna írásban is kibontani lapban, könyvben, egyéb kiadványban.
Sokan és sokszor biztattuk: írásban is közöljön többet. Remek előadásainak témáit bontsa ki könyvben, kiadványban is. Hogy ezt nem tette olyan mértékben, mint ahogyan azt kedvelői és rajongói elvárták volna, annak legtöbbször az ember teherbírásának végessége volt az akadálya. Most is előttem a kép, amint sepsiszentgyörgyi otthonában a nagyszoba padlóján szertelennek tűnő összevisszaságban leledzenek a bizonyos oldalakra kinyitott könyvek, lapszámok, rajzok és fotók. Könyvek púposodtak széken, asztalon, kredencen, szekrények tetején. És ha érdeklődtél, megtudhattad, hogy sok esetben éppen egy jelentéktelennek tűnő téma körbejárásával foglalatoskodik.
Tanítványai rajongtak érte. Akkor is, amikor a szó iskolai értelmében nem tanított. Házhoz jártak hozzá, peripatetikus séták alkalmával írhatott fel ki-ki ezt-azt a tudás falára.
Meg nem jelent könyvei, tudományos értekezéseinek sokasága tanítványainak és hallgatóinak emlékeiben, tudásában él és gyarapszik tovább. Emlékszem — több ízben magam is jelen voltam —, amikor az átkosban a kommandói nyári irodalmi táborban garabonciásként viharzott a fiatalok és tanáraik sokasága között. Rajzolt, festett, reprodukciókat hajtott fel előadásaihoz, mindig akkora sodrásban volt, amellyel meghatározta a gondolkodás és cselekvés fő sodorvonalát, amely a nemzetmegtartás és nemzetépítés hullámterén az irányadó, a haladás biztosítéka volt.
Mindig a földi dolgoktól indult, s mindig a csillagok magasságáig volt képes eljutni, akkor is, amikor nem csillagnézőben volt híveivel és szeretteivel, mert borús volt az idő.
A csillagállások, a csillagjárások, a napfogyatkozások kutatója, mutatója volt a szó mindenféle értelmében. Mert asztrológus is volt, s népe-nemzete históriai csillagjárásainak, napfogyatkozásainak sámánja és apostola is. Eligazító iránytű bolyongásaink során.
Távoztával pillanatnyilag szellemi napfogyatkozás sötétjének érzése szakadt ránk. De életművét, emberi példáját, tudását nem kormozott üvegen keresztül nézzük, hanem tanítványaiba, barátaiba és híveibe táplált nemzetépítő munkásságának fényességét látjuk és érezzük.
Tulajdonképpen kétszer és egyszer sem, és most sem halt meg. Előbb, jelképi töltettel a temetőben, egy ’48-as honvédsír rendbetétele közben suhintott feléje kaszájával a halál. Ekkor nem csupán a nyári rekkenőség, hanem az emberi nemtörődömség és hanyagság is tüzesítette vérét. Elpattant egy ér, és Ádi Bácsi kampós pálcával kezdte támogatni fizikai egyensúlyát, mert a lelkieknek nem volt erre szüksége. Sokszor az volt az ember érzése, hogy ezzel a pálcával oda is suhint éppen valamelyik jelen nem lévő politikai imposztor felé.
Most erre a botra támaszkodva elment a csillagösvények felé, s kacsintó élcelődéssel onnan int felénk: emberek, magyar emberek, vagy akik annak valljátok magatokat, vigyázzatok magatokra s arra a hagyatékra is, amelyet rátok testáltam!
