Bizony, a legtöbb ember szereti a farsangi időszakot, mert jó alkalmat ad a kikapcsolódásra, viccelődésre, egymás megtréfálására. Feltöltődést jelent a jelmezek elkészítése, az álarcok felöltése és az azokkal való azonosulás. Vicces, amikor egy meglett férfi törékeny apácának adja ki magát vagy a fiatal leány idős apónak öltözik. Csakhogy a farsangi időszak nem tart, míg a világ. Tudjuk mindannyian, hogy a pár hetes önfeledt szórakozást és evés-ivást felváltja a húsvétra készülődés időszaka: a csend és a böjt ideje.

Na de vajon mi történik ilyenkor az álarcokkal? És itt most nem a kézzel fogható állatmaszkokra vagy gombajelmezre gondolok, hanem a mindennapos álarcainkra, melyeket sosem merünk levenni. Mert bizony mindannyian viseljük azt a fránya álarcot…

Az álarc – az értelmező szótár szerint ­– egy tárgy, amely arra szolgál, hogy hordozójának külsejét átalakítsa, egyéniségét megváltoztassa. Az álarc eltakarhatja az arc egy részét, az egész arcot vagy az egész fejet is, sőt, járulékos viselettel a testet is. Álarcot használhatnak vadászatnál az állatok félrevezetésére, de álarcot viseltek és viselnek ma is egyes népek a vallásos szertartásokban, vagy alakoskodásnál, álarcos játékoknál, népi színjátszásnál. Talán nincs a világon olyan nép, amely ne ismerné az álarc fogalmát. Ez tehát az értelmező szótár magyarázata.

Ha viszont lelki oldalról közelítjük meg a dolgot, azt mondhatjuk, hogy az álarc az egyik legnagyobb teher, amelyet a mindennapokban nehéz hátizsákként magunkkal cipelünk. Ott van velünk a munkahelyen, az iskolában, a baráti közösségben, a gyülekezeti életben, de még az otthonunkban is. Velünk van folyton. Miért? Azért, mert vannak hibáink, gyengeségeink, félelmeink, és azt hisszük, hogy mindezek miatt embertársaink nem fogadnának el bennünket. Azt gondoljuk sokszor, hogy a sok tökéletlenségünk miatt nem vagyunk szerethetők. Ezért elrejtjük ezeket az álarc mögé, és igyekszünk megfelelni mindenkinek minden helyzetben… és nem csak farsangkor, hanem az év 365 napján.

Hiszen gondolj csak bele! Te, sajgó szívű nagymama, feltetted a mosolygós álarcot, pedig legszívesebben zokogva sírtad volna ki a szívedből: mennyire magányos vagy. Te, visszahúzódó kamasz, beöltöztél menőnek, nehogy kitaszítsanak a baráti körből. Te, gyenge nő, hányszor feltetted a keménykezű, szigorú vezető álarcát, hogy bebizonyítsd elsősorban magadnak, de másoknak is: elég erős vagy, és eléred azt, hogy a férfiak főnöknek szólítsanak. Te, templomba járó, sokat imádkozó testvér, álarcot öltve tagadtad meg az Úr Jézust, mert ciki lett volna felvállalni, hogy követed őt. Te, kedves olvasó, vajon melyik álarcot hordod a munkahelyen? És melyiket a barátok előtt? Sajnos neked is van, és nekem is, mindannyiunknak…

Igen, mindannyian álarcot viselünk, és ennek különféle okai lehetnek. Lehet, azért van rajtunk az a maszk, mert titkon azt reméljük, bárcsak eggyé válhatnánk vele. De az is lehet, hogy azért van rajtunk az a nehéz, kényelmetlen, sokszor fájdalmat is okozó álarc, mert egyszerűen képtelenek vagyunk szembenézni azzal, aki alatta van. Aztán az is nagyon sokszor megesik, hogy másnak akarunk megfelelni. Azért hordunk maszkot, mert szeretnénk, ha az a másik, számunkra oly fontos ember meg lenne elégedve azzal, akit lát. Viseljük azt az álarcot, de közben összeroskadunk a terhe alatt, mert bár biztonságban érezzük magunkat mögötte, szívünk mélyén tudjuk: bármelyik percben leránthatják rólunk, és fény derülhet igazi énünkre, személyiségünkre.

Veszélyes dolog az álarc, mert nem minket mutat. Mindaz, amit mások látnak, csupán hazugság. És folytonos hazugságban élni nagyon nehéz, mert mi eredetileg nem ilyenek vagyunk, nem erre születtünk! A külsőnket megváltoztathatjuk, a diszkrét szemfestéktől a plasztikai műtétig számos lehetőségünk van, de a személyiségünket nem tudjuk megváltoztatni. A keserűség, elégedetlenség, lelkiismeret-furdalás, önutálat, önvád továbbra is megmarad.

Csak Isten képes megváltoztatni a szívünket. Pontosabban Ő képes szelíd, gyengéd kézzel leemelni lelkünkről a maszkot. Mert amint megértjük, hogy Isten úgy szeret minket, ahogy vagyunk, akkor talán mi is képessé válunk arra, hogy igazi énünket szeretni tudjuk.

Ne feledjük: Isten előtt nem érdemes álarcot viselnünk. Ő átlát azon, sőt, egyenesen belelát a szívünk legsötétebb zugába. Tárjuk fel előtte imádságban egész valónkat, és hálás szívvel fogadjuk el önmagunkat: azt az embert, akit Isten teremtett, tudván azt, hogy Isten soha nem teremt selejtet!

Marosi Tünde