A megye éléskamrája

Hargita megye és Udvarhelyszék dél-nyugati szegletében járunk. Ahogy elhagyjuk Székelyke­resztúrt, itt mindjárt kissé tágasabb a Nagyküküllő völgye, enyhébbek, alacsonyabbak a dombok. Azt tartják a helyiek, hogy ez a táj a megye éléskamrája, a földterületek kiválóan alkalmasak gabonatermelésre. Ez jól érzékelhető, még a felületes szemlélő számára is, hiszen a szántók nagy részét ma is művelik, s bármerre nézünk, kiterjedt búza- és kukoricatáblákat látni.

Ami a településképet illeti, azt tapasztalja a látogató, hogy mivel nincsenek a kiterjedt erdőségek, amelyek fája építkezési alapanyagként szolgálna, már a korábbi időszakokban is szívesen használtak követ és helyben égetett téglát. A hagyományos házak és csűrök – bár szerényebbek a két Homoród mentén lévőknél – formájuk, kivitelük révén már-már a közeli Szászföldön dívott régi építmények küllemére emlékeztetnek, gyakran látni azonban egyszerűbb régi hajlékokat is, olyan házsorokat, amelyek arra utalnak, hogy egykor jobbágyok, zsellérek is lakták a falut. Szembesülhetünk azzal a ténnyel is, amely leszámol a tévhittel, hogy a székelyek kivétel nélkül szabad és birtokkal rendelkező kisnemesek lettek volna. Bögözön alul járunk jóval, itt már megéltek a bárók, a Nagyküküllőben pedig bőven volt márna is egykor.

Etnikai és gazdasági átrendeződés

Újszékely község három településből áll. A községközponthoz tartozik, a tőle északra – Székelykeresztúr közvetlen közelében – elhelyezkedő Alsóboldogfalva, valamint a kissé félreeső Székelyszenterzsébet. Újszékely és Alsóboldogfalva egyaránt megközelíthető a 13C jelű országúton Héjjasfalva és Székelyudvarhely irányából. Azt viszont jó tudni, hogy aki személygépkocsival kíván eljutni Székelyszenterzsébetre, annak ki kell mennie a megyéből, és Újszékely után, elhagyva a megyehatárt jelző táblát, észak irányban haladva, a 134A jelű megyei úton érkezhet meg az onnan 4 km-re található településre. Ott egy kicsit más világot fedezhetünk fel.
 

Alsóboldogfalva múltjából

A főút mentén maradva, ha belenézünk az Alsóboldogfalva múltját taglaló feljegyzésekbe, mindjárt kiderül, hogy bár szerepel az 1332-es pápai tizedjegyzékben, hosszú ideig a fiatfalvi Ugron bárók zsellérfaluja volt. Másodlagos telepítésű, korábban nyugat irányban, a Torna-patak völgyében, a ma Kis-Görgénynek nevezett határrészben helyezkedett el, ahonnan a lakók egy tatárbetörést követően a Nagyküküllő jobb partjára telepedtek át. A helyi hagyomány az 1241–42-es „nagy” tatárjárásra utal, bár ennek kevés a valóságalapja, hiszen a következő évszázadokban – a török vazallusaként – számos „kisebb” tatárbetörés is pusztította a vidéket.

Nem a Székelyföldre korlátozódott ugyan, de a legutolsó ilyen sajnálatos esemény a krími és dobrudzsai tatárok dúlása volt 1717-ben, amikor 20 ezer lovasból álló seregük pusztította végig Erdélyt, Máramaroson át pedig egészen az Észak-Alföldig, Nagyszekeres községig (ma Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) törtek elő, csak Szatmárban nyolc települést romboltak le. Akkor történt Széken (az egykori Doboka vármegyében, ma Kolozs megye) Szent Bertalan napján (augusztus 24.) az a vérengzés, amely után alig száz helyi lakos maradt életben. Ennek a tragikus eseménynek az emléke napjainkig él, és nagyban meghatározta, hogy a székiek viseletében máig a piros és a fekete dominál. Egyébként a tatárok sem úszták meg ép bőrrel ezt a kalandot, elvittek magukkal ugyan mintegy kétezer foglyot, de húszezres hadseregüknek több mint fele elhullott a harcokban. A tatárok aztán 1774-ben elszakadtak a Török Birodalomtól, 1783-tól orosz fennhatóság alá kerültek, kánságuk megszűnt, így a tatároktól való több évszázados félelemtől végleg megszabadulhatott Európa.

Orbán Balázs annak idején nem időzött túl sokat a faluban, annyit jegyzett meg, hogy „sok vallású lakói boldog egyetértésben élnek; öt vallásfelekezetnek van e faluban temploma, úgymint: unitárius, református, katholikus, görög egyesült és nem egyesült.” Ez a felekezeti sokszínűség részben annak köszönhető, hogy az eredeti lakosság mellé – akik többségükben túlnyomórészt unitáriusok és reformátusok –, mivel az Ugron-birtokon élő székely-magyarok jelentős része birtokvásárlással megváltotta magát a 19. század elején, a földbirtokos a közeli Magyarfelekről román családokkal pótolta a munkaerőt. Magyarfelek korábban Udvarhely vármegye része volt, ma a Maros megyei Héjjasfalva községhez tartozik, nevével ellentétben román többségű település, közúton mintegy 12 km, légvonalban azonban csak 5 km távolságra fekszik Fiatfalvától délre, Szederjes szomszédságában. A földbirtokos két templomot – görög katolikust és görögkeletit – építtetett az akkor betelepedők számára. Innen ered az Orbán által említett vallási sokszínűség. Ez mára megszűnt. Létezik ugyan a görögkeletieknek egy kis temploma – 1992-ben lebontották, majd 1999-ben újjáépítették, többnyire búcsúk alkalmával használják –, a római katolikusok pedig a szomszédos Újszékelyen vagy Székelykeresztúron vehetnek részt az igehirdetéseken. Gálfalvi Gábor nyugalmazott igazgató-tanító, helytörténész szerint – ami valóban tény – az utóbbi másfél évszázadban a románok elmagyarosodtak, olyannyira, hogy eredeti vallásukat is elhagyták. Többnyire az unitáriusokhoz csatlakoztak, de házasságok révén a református gyülekezetet is gyarapíthatták. Erre vonatkozó statisztikát soha nem készítettek. A helyiek számon tartják ugyan, hogy jelentős köztük a román származásúak aránya, de ennek ma nincsen különösebb jelentősége, az alsóboldogfalviak zömének anyanyelve a magyar.

Etnikai átalakulás

Viszonylag új jelenség a „sátoros cigányok” beköltözése, akik viseletük és életvitelük szerint is elkülönülnek. Ez az egyre markánsabb etnikai csoport – a helyiek 33 családot emlegetnek – beszéli ugyan valamelyik roma dialektust, de többnyire ők is magyar anyanyelvűeknek tartják magukat, bár ha egymás között beszélnek, cigányra fordítják a szót.

Ha átnézzük a népszámlálási statisztikákat, akkor látható, hogy 1850-ben az 598 helyi lakosból 139 román és 459 magyar. A felekezetek szerinti megoszlás így alakult akkor: 69 ortodox, 70 görög katolikus, 2 római katolikus, 200 református és 257 unitárius. 1910-ben a 710 lakosból már csak egy fő vallja románnak magát, ekkor 51 ortodox és 10 görög katolikust számláltak a faluban. A hagyományos felekezeti hovatartozás már nem jelenti automatikusan azt, hogy csak bizonyos „bevett” egyházhoz tartozhatnának a magyarok vagy a románok. Működik az átjárhatóság az identitás szintjén is: 1930-ban a 777 lakos közt már négy etnikum jelenik meg: 731 magyar, 8 román, 32 cigány és 6 zsidó. 1941-ben 755 lakosból 23 román, 668 magyar, egy német és 63 egyéb nemzetiségű – nem mellékes, hogy a második bécsi döntéskor Alsóboldogfalva Románia része maradt, ezzel is magyarázható a románság számbeli gyarapodása. Később, 1966-ban 699-en lakják, ebből 12 román, 649 magyar, egy német és 23 cigány. Folytatódott tehát a románok asszimilációja a székely-magyar többségbe. A rendszerváltás utáni első népszámláláskor (1992) 777 főt írtak össze itt, ebből 8 volt román, 20 cigány és 749 magyar.

Nem mellékes az sem, amit Sepsiszéki Nagy Balázs említ 2000-ben: „a helybeli I–IV. osztályos iskola három osztályába (feltételezhető, hogy akkor egy évjárat kimaradt) 42 gyermeket írattak be, akik közül 18 cigány nemzetiségű.” Az ErdélyStat – igaz ugyan, hogy községi szinten, együtt kezelve a három települést – 1377 főre becsüli itt a romák lélekszámát, amely a 2644 főnyi összlakosság 52 százaléka. Ezek szerint ebben a kis régióban komoly etnikai átalakulás zajlott le az utóbbi húsz esztendőben, amely betelepedés és identitásvállalás által körvonalazódott, és még napjainkban is tart. Nyilvánvaló, hogy ez a gyarapodás a településképen is megmutatkozik. Ejtsünk azonban itt pár szót arról is, hogy – szintén községi szinten – megjelent egy 16 fős pünkösdista, egy 19 fős baptista közösség, 5 főt felekezeten kívülinek tartanak számon, 24 lelket pedig „egyéb” felekezethez sorolnak. (Ez az adatsor viszonylag régi, 2011-es kutatásokra alapoz, de helytállónak tűnik, hiszen bemutatja azt a tendenciát, amely továbbra is érzékelhető.)

Ottjártunkkor megkérdeztünk egy járókelőt a vallásáról, aki erre azt válaszolta, hogy „pentikosztál”, majd rövid gondolkodás után helyesbített: „ejszen pünkösdista”. Ebben felismerni véltük az újkeresztény vallások sajátos „multikulturalitását”, amely feloldja vagy egybemossa a nyelvi és az etnikai határokat. A romák különböző rétegei – ezen belül a „sátorosok”, a „szőnyegesek” és a „házicigányok” – az Európai Unióhoz való csatlakozás után először találkoztak a kapitalizmus által felkínált lehetőségekkel és a korábban sosem tapasztalt anyagi gyarapodással. Vannak jól körülhatárolható tevékenységek (külföldön vállalt mezőgazdasági vagy ipari munka), de olyan tevékenységek is, amelyekről keveset tud a társadalomkutató (más országokban meglévő szociális juttatások igénybevétele, határokon átívelő kereskedelem, a szürkegazdaságban való jelenlét és a multilevel marketing vándorkereskedelemmel ötvözött változata). Az uniós tagság kínálta gazdasági lehetőségek jól tükröződnek az építkezési kedvben és hajlandóságban is, amellyel jórészt egymást kívánják túllicitálni a romák.

Ugyancsak községi szinten – falvankénti bontásban nem jutott el hozzánk még kimerítő adatsor – elmondható, hogy a teljes közigazgatási területen (39,8 km²), 1440 hektár szántó, 2030 hektár legelő és gyümölcsös található, erdő mindössze 2,7 hektár. A 917 háztartásban élő 2644 lakos aktív korú rétegének 44 százaléka valamilyen kereskedelmi tevékenységet folytató vállalkozásban dolgozik (2017-es adat), 24 százalék az iparban, 12 (szellemi és egyéb) szolgáltatással foglalkozik, 20 százalék pedig az építőiparban tevékenykedik. Bár sokan tartanak állatokat, egyénileg vagy valamilyen közösségi formában művelik a földjeiket és igénybe veszik a földalapú, illetve az állatok után járó támogatásokat, a gazdálkodás egyszerűen nem jelentkezik a hivatalosan elérhető kimutatásokban. Ami említendő még: tíz év alatt az egy főre jutó saját havi jövedelem 130 lejről 433 lejre emelkedett (2009–2019). Összehasonlításként: ez a mutató Korond községben 252 lejről 575 lejre növekedett, Etéden 173-ról 422-re, Székelyudvarhelyen 839-ről 1420-ra, Kolozsváron 1220-ról 2178-ra.

A változó faluképről

Általában jellemző, hogy a városokhoz közelebb fekvő települések arculata hamarabb szenvedett el „urbánus” változásokat. Nyilvánvaló, hogy Alsóboldogfalva esetében is így történt, hiszen a rendszerváltás előtt a gyárak foglalkoztatták a lakosság egy részét. Többnyire kétlaki életet éltek az itteniek. Ez az életforma anyagilag is kifizetődőbb volt, sokkal biztosabb jövedelmet és nyugdíjat biztosított. A termelőszövetkezet is viszonylag eredményesen működött (1959 és 1990 között). Akik igényelték, arra is volt lehetőség, hogy közösen, kvázi kalákában, sorra felújítsák a tagság lakóházait. Ennek a módszernek a nyomaival, amely a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben működött, több udvarhelyszéki faluban is lehet találkozni: a szövetkezet biztosította önköltségi vagy kedvezményes áron az anyagot – téglát, cserepet, asztalosmunkát –, a mesterek „norma fejében” dolgoztak, a segédmunkát pedig a család, illetve a szomszédság és a rokonság biztosította. Így alakult át több tucatnyi hagyományos bennvaló. Általában „vinklis” házak épültek, amikor az utcafronton két ikerablakos szoba helyezkedett el, a régi, a hagyományos lakófelület pedig az „L” alak udvari meghosszabbításában folytatódott. Az ivóvizet egyénileg fúrt kutakból vételezték, így az állatállomány ellátása mellett arra is volt lehetőség, hogy – igény szerint – fürdőszobákat és folyóvízzel ellátott konyhákat alakítsanak ki.

Az építkezési „felszabadultság” a rendszerváltás után következett be. Egyrészt a helyi romák, de hasonló módon a székely-magyar lakosság körében is. Bár mutatkozna lehetőség helyi eredetű anyagok beszerzésére is – a közelben az elődök téglát és cserepet egyaránt állítottak elő saját szükségleteikre, ezt a szászok is szívesen vásárolták innen, mert időtálló termékeknek bizonyultak. Hasonlóan a korábbi gyakorlathoz, amikor szekerességgel, cserekereskedelem útján jutottak a helyiek kiváló minőségű fűrészáruhoz Udvarhelyszék-Hegyalja falvaiban, Zetelakán vagy Kápolnásfaluban, ez a módszer talán ma is folytatható lenne, csakhogy időközben megjelentek a modern építőanyagok. A külföldi tulajdonú gyártók telephelyei itt is viszonylag közel vannak, a kereskedők szívesen kiszállítják a megrendelt anyagokat, amelyek révén korszerű, ám tájidegen házak épülnek anélkül, hogy bár egy-egy barátságosabb helyi motívumot tartalmaznának.

Ez a jelenség Alsóboldogfalván a többrétegű lakosság fogékonysága, a két- vagy többlaki életmód, újabban a vendégmunka során gyűjtött információk jóvoltából erősebbnek látszik, mint másutt. Ami jelentékeny változást hozhat, az az alapanyagok érezhető drágulása. Csak az elmúlt időszakban egyes építőanyagok ára a teljes mértékben külföldi termékeket forgalmazó lerakatoknál 20–40 százalékkal emelkedett. Vonatkozik ez a vas- és üvegárura, téglára, cementre, cserépre és szerelvényekre egyaránt. Most, az építkezési szezon kezdetekor a kereskedők annyira naprakész árakkal számolnak, hogy a későbbi időpontokra vonatkozó rendeléseket csak akkor veszik fel, ha az ügyfél tudatában van annak, hogy további drágítással kell számolnia. Ez az állapot nem múlik el következmények nélkül, hatással lesz a kivitelezőkre, a többi szegmensre és az ingatlanpiacra egyaránt. Valószínűsíthető, hogy ez is a koronavírus-járvány egyik hozadéka, amely a világ számos pontján a termelés időszakos leállásának, a logisztika lassulásának a következménye. Az itt tetten érhető helyi problémákat és a járvány következményeit még nem mértük fel. Az adatgyűjtés zajlik, az egyenleget majd a következő hetekben vonhatjuk meg, amikor a két szomszédos település, Újszékely és Székelyszenterzsébet is sorra kerül.

Simó Márton