De nem ennyire egyszerű a képlet.

Egy okos ember kitalálta a forgalomlassító eszközt, amit köznyelven fekvőrendőrnek hívnak. Hogy miért éppen így, annak magyarázatában mindenképp szerepet játszhat a sofőr–rendőr mindenkori ellentéte: a sofőr szereti megszegni a közlekedési szabályokat, a rendőr meg éppen ezt nem szereti. Ezért büntet, ami az autóvezetőnek már nem annyira tetszik (bár tudja, hogy jogosan kapta a bírságot), így egyfajta ősellenséggé válik a gázpedáltaposó és az egyenruhás. Tetté sohasem váló vágyában hát azt kívánja a sofőr, feküdne bár a rendőr keresztben az úton, s mily kéj lenne áthajtani rajta, nem is egyszer, de többször, sőt, hosszasan egyensúlyozva oda-vissza... no de ne fantáziáljunk, térjünk vissza a földre, annak is számunkra legkedvesebb helyére, Sepsiszentgyörgy városába. Itt fekvőrendőrből van szép számmal (egyesek szerint túl sok is), és ha már így magunk között vagyunk, ismerjük be: nem ok nélkül kellett annyi bukkanó forgalomlassítót kihelyezni az utcákra. Átjárón elütött gyalogosokról még így is gyakran szólnak a hírek.

Miki barátunk nem tartozik a városbéli száguldozást életformaként űzők népes táborába, részint, mert túl van már az ifjúi héven, különben is ráérős típus, bár nem az a Pató Pál-fajta. Akkor sem a gázpedáltaposás volt a bűne, amikor jogosítvány nélkül maradt: igazából egy olyan csapdahelyzetbe került, amiből nincs kiút. Mendegélt a Gábor Áron utcában, zebrához közeledett, a járdán gyalogos állt, látszólag mint aki megvárja, hogy az autók elmenjenek, ráér ő átkelni utánuk is. A gyalogátjáró előtt fekvőrendőr, Miki lassított, erre a gyalogos lelépett a járdáról. Az alig mozgásban levő autót nem volt nehéz megállítani, orra mégis belelógott a védett területbe – ez már szabálytalanság, s mert egy rendőr épp közvetlen közelről szemlélhette az esetet, a folytatás sejthető: igazoltatás, jegyzőkönyv, jogosítvány bevonása hatvan napra.

Hétköznapi történet, mégis van benne valami megmagyarázhatatlan. Tekintsünk most el a szemellenzős gyalogosoktól, akik se jobbra, se balra nem nézve lépnek rá a zebrára, ne foglalkozzunk azokkal az autóvezetőkkel se, akik még csak nem is lassítanak a gyalogátjáróhoz közeledve: vegyük a szabályosan közlekedő járókelő és sofőr esetét. Épeszű gyalogos, mielőtt az átkelőhelyre lépne, megáll, körülnéz. Normális sofőr, mielőtt a fekvőrendőrre rámenne, lassít, körülnéz. Innen tovább értelmezés kérdése: a gyalogos gondolhatja azt, hogy az autóvezető azért fékez, hogy őt átengedje; a sofőr hiheti azt, hogy a gyalogos azért áll a járdán, hogy őt elengedje. S mert a patthelyzetet fel kell oldani, valamelyiküknek cselekednie kell – de többnyire mindkét fél egyszerre lépik le, illetve gurul tovább, és máris kész a szabálytalanság szabályos esete. Ideális talán az lenne, ha valamelyikük kezével jelezné a másiknak az elsőbbséget, no de mi van akkor, ha mindketten intenek, hogy menjen már a másik? Az udvariasságot sem lehet a végtelenségig művelni, valószínű folytatás lásd mint fentebb: mindkét fél egyszerre stb. Csapdahelyzet a javából.

Miki mostanság gyalogosan rója a város utcáit, hátravan még vagy másfél hónap, míg újra kormányhoz ülhet. Nem hirdeti úton-útfélen, micsoda igaztalanság áldozata ő, hibáját elismeri, bár továbbra sem érti, miben tévedett. Lehet, nem is ő tévedett, hanem a rendőr, aki szigorúan szó szerint alkalmazta a törvényt? Talán beérhette volna a közeg szóbeli figyelmeztetéssel, az enyhe büntetés nevelő hatásában bízva? Hiszen baleset nem történt, senki nem sérült meg, a gyalogos még csak közvetlen veszélyben sem volt. Nehéz igazságot tenni ebben az esetben, de hát mint minden valamirevaló csapdahelyzetből, ebből sincs kiút.