Most, hogy testemből s időmből kiléptem
– testetlenné cserélt egy furcsa álom –,
a köd cementje megköt körülöttem
és kényszerít fagyos szoborrá állnom,
pedig élek! És lélegzem e földdel
mely vert és áldott át sok éveken,
súlyos telekben érlelte gyümölcsét,
s legszebb üzenetét küldte velem,
az óceánon túlról visszacsengőt,
hol bitangoltam képzelt más után...
amilyen dőre, makacs székely vagyok!
Bajszerző nagyvilágban egyedül és sután;
szorosra fonták fejemnél az éjjelt,
s csonkán virradtak rám a nappalok.
Csak önkörömben...
Csak önkörömben lehetek szabad! –
Azért szabtam egy kört magam köré:
tenyérnyi erdőt, talpnyi legelőt,
forrást, karéj eget fejem fölé.
Ujjamra húzzam, s mint fában a gyűrűk,
körük évente egyre-másra nőtt,
nem győztem bejárni azt az erdőt,
és lekaszálni azt a legelőt,
s akkorává terült fölém a kék ég
hogy félmarokra kaptam egyik végét:
a másik a végtelenbe lobogott;
bármerre mentem hát e földkeréken
számomra itt volt minden egy tenyéren –
...s megértettem: honos csak itt vagyok!