Hopp, felugrik a kis csacsi. Összeüti a bokáját. Jó reggelt kíván a mamájának és kérdezi a fülét vidáman megbillentve:
– Mi az a mező, anyukám?
– A mező – feleli a nagy csacsi – nem egyéb, mint egy nagy-nagy zöld asztal. Olyan nagy, hogy az egyik szélétől a másikig sohase tudod végigenni.
Ez tetszett a kis csacsinak. Táncolva ment az anyja után a mezőre. Amint ott legelésznek, egyszer csak odafut az anyjához a kis csacsi:
– Jaj, de megijedtem.
– Mitől?
– Furcsát láttam.
– Mit láttál?
– Icike-picike kis csacsikat.
– Mekkorákat?
– Mint a fülem.
– Nem lehet az.
– De bizony. Úgy ugráltak, mint a szöcske. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.
Odavezeti az anyját. Hát két kis nyúl ül ott a fű között.
Éppen mosakodtak.
– Jaj, mit látok? Mekkora két nyulat látok? – kiáltott a kis nyúl.
– Nem nyulak ezek, te, kis csacsi – szólt az öreg nyúl.
Az öreg szamár pedig azt mondta erre a fiának:
– Nem csacsik ezek, te, kis nyúl.
És mind a ketten barátságosan néztek egymásra.
Mikor jól megnézték egymást, a kis csacsi hazament a nagy csacsival, és a kis nyuszi a nagy nyuszival.