A kicsi pedig szokásához híven rajtam lógott. Ha szomjas volt, csak tőlem vette el a vizet, a pelusát csak én cserélhettem le. Nem akart mással játszani, csak velem. Sem főzni, sem vasalni nem tudtam, mert ott volt mindig a sarkamban… féltem, hogy magára húzza a forró ételt vagy a vasalót. Jaj, és arról még nem is beszéltem, hogy mennyit hergelték egymást. A nagy bosszantotta a kicsit, a kicsinek meg az a játék kellett, ami épp a nagy kezében volt. Egész nap csak a nyávogást lehetett hallani. Estére nem bírtam tovább. Jól megszidtam őket, és a nagyot sarokba állítottam, mert feleselt.

Nagyon rossz, mikor anya haragszik – mondja a nagyobbik. És most épp haragszik, mert tényleg rosszak voltunk. De igazából nem is tudom, hogy miért rosszalkodtunk. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért voltam türelmetlen vagy nyűgös, vagy hogy miért kellett bosszantanom a húgomat. Egyszerűen csak megtörtént. És most anya tekintete szomorú és fáradt. Talán ha bocsánatot kérnénk tőle, és kibékülnénk, jobb lenne. Anya, kérlek, bocsáss meg! Sajnálom, hogy ma nem viselkedtem jól. Holnap igyekszem odafigyelni, és jobb kislány lenni!

Megbocsátok! Hát persze hogy megbocsátok, hiszen mindennél jobban szeretlek titeket! Gyere, hadd öleljelek meg! Tudod, hogy az életemet is odaadnám értetek! De nem engedhetek meg mindent. Nem nézhetem tétlenül, hogy rosszalkodtok, hogy bántjátok egymást vagy engem. Azért szidlak, mert szeretlek! Nagyon szeretlek, és tudd, hogy mindig számíthatsz rám! Tudom… – mondja a nagyobbik.

„Isten anyákat teremtett, mert ő maga nem lehet ott mindenhol személyesen” – szól a közmondás.

Ma sírtam miattad – mondja Isten. Fájt a szívem érted. Mert ma is csúnya szavakkal mérgezted a lelkedet. Káromkodtál, mikor elvágtad az ujjad kenyérszelés közben, aztán szádra vetted nevem, mikor a forgalomban eléd vágott egy figyelmetlen sofőr, de akkor sem tudtál csendben tűrni, mikor a bevásárlóközpont hosszú sorát kellett kivárni. Haragudtam, mert ma sem hívtad fel édesanyádat. Egyedül van, beteg és magányos, sokszor csak arra vágyik, hogy hallja a hangodat, de te megfeledkezel róla mindig. Most is. És mondd csak, tényleg annyira szükséged van a pénzre, hogy képes voltál becsapni a másikat? Aljas dolog volt, amit műveltél… Hogy bírtál hazamenni a gyerekeidhez, és arról oktatni őket, hogy milyen a becsületes ember, ha te nem vagy az? Dühös vagyok, mert ma is a pohár után nyúltál. Mi lett az ígéreteddel, hogy többet nem iszol? Talán nem is azért vagyok dühös, mert ismét ittál, hanem mert fölöslegesen és felelőtlenül ígérgettél. Mint ahogy azt is megígérted, hogy vasárnap elmész a templomba. Vagy legalábbis eltöltesz egy kis időt igeolvasással, imádkozással. Az az ígéret is kárba veszett. Hát ért valamit az, hogy húsvétkor a templomban voltál? Figyelsz te rám egyáltalán?

Figyelek, Uram – válaszolok én. Szeretnék jó ember lenni. Szeretném, ha büszkén, emelt fejjel járhatnék. Olyan jó lenne tudni, hogy büszke vagy rám. De valahol mindig tévedek, valamit mindig elrontok. Istenem, nem akarattal teszem, csak nincs elég kitartás bennem. Valóban, ha többet imádkoznék, ha kérném az erőt, lehet, jobb lenne. De fáradt vagyok és belealszom az imába. Napközben rohanok, és nem gondolok Rád. És érzem, hogy te haragszol. Érzem, hogy elfordítod rólam arcodat, áldásaid elkerülnek. Rossz ezzel a tudattal élni. Kérlek, bocsáss meg nekem, nyomorult bűnösnek.

Megbocsátok, mert szeretlek! Mert az enyém vagy, és a legnagyobb árat fizettem érted! Értékes az életed számomra: drága áron megváltott élet. Nem akarom, hogy terheket cipelj, nem akarom, hogy azt érezd: életed egy értelmetlen vergődés. Ezért dorgállak, ha kell, meg is büntetlek. De szeretlek, gyermekem, és mindig melletted vagyok!

Tudom… – mondom én.

„Az Úr irgalma végtelen, ezt folyton érzem én. Habár nincs semmi érdemem, Ő mégis hord kezén.” (Amazing Grace)

Marosi Tünde