A községközpont – előnyös fekvése mellett – tulajdonképpen annak köszönheti a helyi közigazgatás itteni megtelepedését az 1968-as megyésítéskor és átszervezéskor, hogy voltak rendelkezésre álló épületek, volt működő általános iskolája, és áthaladt rajta a vasútvonal is. Alsóboldogfalva ugyanígy rendelkezett volna ezekkel az adottságokkal, talán kis jóindulattal még megfelelő épületek is lettek volna, a legfelsőbb szinteken azonban erősebb érvek fogalmazódhattak meg Újszékely javára (tudni való, hogy abban az időszakban a lakosság megkérdezése nélkül hozták a döntéseket, amelyek aztán évtizedekig, tulajdonképpen máig is meghatározzák az itt élők helyzetét). Székelyszent­erzsébet helyzete kicsit más. Egyrészt félreesik, Héjjasfalva irányából könnyebben megközelíthető. Másrészt a múltban is hol ide, hol oda csatolták. Korábban egyébként nem volt része a Székelyföldnek, Nagyküküllő vármegyéhez tartozott, onnan került át Udvarhelyszékhez, illetve Udvarhely vármegyéhez (1876), egy ideig önálló községi státusza volt (1950–57), de rövid ideig tartozott Románandrásfalva községhez is (1957–1968). Ha olyanok az útjai, népessége és intézményekkel való ellátottsága, akár innen is lehetett volna jól irányítani ezt a három faluból álló községet.
Romániában gyakran hoznak olyan döntéseket, amelyek egyáltalán nem elégítik ki a lakosság elvárásait; néha lehet orvosolni ezeket, le­ggyakrabban azonban nem sikerül, vagy pedig hosszas huzavona következik, amelynek vagy lesz eredménye, vagy nem. A község perem mivolta, mássága jól érezhető Újszékelyen is. Alsóboldogfalváról azt mondják, hogy zsellérfalu, Székelyszenterzsébet pedig akár Cigányszenterzsébetnek is nevezhető lenne, hiszen ott ma már hivatalosan is többséget alkotnak a romák, azaz a helyi református magyar cigányok.
Miért új Újszékely?
Viszonylag késői alapítású település. Korábban – a 15. században – a Nagyküküllő árterületének mocsarai borították a vidéket, ekkor Víztelek néven említik, egy tűzvész során azonban teljesen elpusztult (1610), aztán a mostani helyén épült újjá. Református templomának egyik régi harangján felirat is megőrizte a „soron következő” falunevet: IN NOMINE DEI PATRIS ET FILII EIVS UNIGENITI JESU CHR. FUSA EXPENSIS SZÉKELY-UJFALU ECCLESIAE ISTI STEPHANUS BOLTOS. C. H. CORONENSIS FECIT ANNO 1684. Ma is használt nevét 1848 óta viseli.
Orbán Balázs nem ír túl sokat erről a faluról, ám lelkesedése annál nagyobb: „..szekerünk a Nagy-Küküllő hullámai felett átvezető hidon robog. Ez a sárdi hid, a Székelyföld anyaszékének, Udvarhelyszéknek határszéle nyugatról, s alig haladtunk egy rövid negyedórát tovább, már elértük az első székely falut, melynek rendszeres házsorai közt haladva a legkedvezőbb benyomás üditi fel kedélyünket. E falu neve Ujszékely, a Küküllő jobb partján elvonuló hegyek alján, széles utzákkal, melyeket nagyrészint cseréppel fedett kőházak szegélyeznek, mintegy hirdetve a jóllétet s culturai fokot, melyen e derék nép áll. Alig van itt ház, melynek utzára néző homlokzatán, bemélyülő fülkében cserfakoszoruba, vagy czifra tulipán-keretbe foglalva föl ne lenne jegyezve a ház gazdájának s kedves élete párjának neve, meg az évszám, melyben a ház »Isten segedelmével« épült, s a feliratok közt kedélyesen rimelők s igen régiek is láthatók.” Jólétet, székely-magyar jelenlétet feltételez ez a megállapítás, jelezve, hogy „rendes” szabad székelyek lakták, nincsen történeti nyoma jelentősebb földesúri, közép- vagy főnemesi család jelenlétének, mint láthattuk Alsóboldogfalva, majd  Székelyszenterzsébet esetében is.
Fennmaradt egy anekdota, amely úgy szól – többen, több változatban is hivatkoznak a történelmi pillanatra –, hogy 1849. július 31-én reggel, amikor Bem serege elindult Székelykeresztúrról a végzetes csatahely, Fehéregyháza irányába, a tábornok a kémek jelentése alapján nem tartotta szerencsésnek, hogy katonái bármit is elfogadjanak az alsóboldogfalviaktól, hiszen azok kvázi „oláhok”, akik közül sokan részt vehettek valamilyen ellenséges zendülésben, vagy legalábbis nem szimpatizálnak a magyarok forradalmával. Úgyhogy aztán Újszékelyen álltak meg inni, ahol a helyiek nem győzték számukra vedrekkel hordani a vizet. Ez a sereg minden valószínűség szerint azt a faluképet láthatta, amelyet Orbán is leír, s amelyről feltételezhető, hogy szimpatikusabb lehetett számukra, „magyarabb”, „székelyebb”, mint Alsóboldogfalva, ahol a főutca mindkét oldalán sokkal szerényebb kivitelű, tapasztott oldalú, jobbára zsúppal fedett zsel­lérházak sorakoztak. Állítólag a honvédek egész éjjel mulattak, és fogalmuk sem volt arról, hogy mi vár rájuk pár óra múltán. A Héjjasfalva és Fehéregyháza közti sík felé nem egy időzített konfrontálódás miatt siettek. Ami ott és akkor történt, várható volt ugyan, de megeshetett volna pár kilométerrel odébb vagy pár órával, esetleg pár nappal később is, amikor Bem serege sokkal felkészültebben vonul fel a harctérre. Az orosz túl­erő azonban akkor is megmarad. Ismerve a menüt, amelyet a vezérkar fogyasztott a Gyárfás-kúriában – bivalytejes túrós puliszka –, kicsi a valószínűsége annak, hogy arra túl sokat lehetett volna inni az egyébként karcos és „guggolósnak” mondott keresztúri borból.
Sokan és sokat írtak erről a csatáról – magyar oldalon mintegy ötezer fő vonult fel a háromszoros orosz túlerő ellen –, ekkor esett el az orosz tüzérség parancsnoka, Grigorij Jakovlevics Szkarja­tyin (1808–1849) vezérőrnagy, orosz cári szárnysegéd is. Sokat elárul a forradalmi sereg csökkenő harci moráljáról, hogy az szétszéledt a csata után. Bemet kimentették ugyan a Vilmos-huszárok a mocsárból, de ő maga mégis egymagában ment Marosvásárhelyre augusztus 1-jén, ahol átvehetett egy másik csapatot, háromezer főt Kemény Farkas (1797–1852) ezredes seregéből, és fordult máris Kolozsvár iránt… Nehéz megállni anélkül, hogy ne ejtsünk itt pár szót a további eseményekről, amelyek mindig terítékre kerülnek, ha a forradalom végkifejletének viharos eseményeit idézzük. Bem ezzel a sereggel vonul be Kolozsvárra (augusztus 3.), megnyer egy csatát Nagycsűr mellett (augusztus 5.), majd másodszor is elfoglalja, de nem tudja megtartani Nagyszebent (augusztus 8.). Ezt követően Temesvár alá igyekszik, ahol átvehetné a Kossuth által felajánlott fővezérséget, de ez már reménytelen, hiszen augusztus 13-án megtörténik a világosi fegyverletétel. Bem József néhány társával 17-én török felségterületre távozik, és befejezi a magyar ügy érdekében kifejtett tevékenységét.
A falu középületeiről  
A hagyomány szerint volt katolikus temploma, amelyet aztán a reformátusok vesznek birtokukba, és a későbbiekben megjelenő unitáriusok is a magukénak követelik. Barcsay Ákos fejedelemsége idején (1658–1660) rendeződik ugyan a vallási viszály, ő a reformátusoknak ítéli a templomot, azzal a feltétellel, hogy az unitáriusokkal közösen építsék fel a másikat, az egyistenhívőkét. Ez azonban elmarad. Az unitáriusok külső segítség nélkül emelnek maguknak egyet, amely aztán vagy szűknek bizonyult, vagy pedig megrongálódott, jelenlegi templomuk 1812 és 1822 között készül el. Ezen a közelmúltban végeztek jelentős külső és belső felújítást (2016–2020). A református templom is többször újjáépül, úgyhogy kevés építészeti elem emlékeztet a korábbira, amely eredetileg a katolikusokat szolgálta. 1646-ban bővítik, a mait pedig 1847-ben építik meg az előző helyén. A köveket bizonyára felhasználták az építkezéskor, de nem hagytak látható nyomokat, amelyek a korábbi – román vagy gótikus – stílusra utalnának.
A faluban egy baptista és egy római katolikus szórványgyülekezet is működik. Újabban a pünkösdista gyülekezet építése zajlik, viszonylag élénken, hiszen ebben az újprotestáns egyházban jól érzik magukat a cigányok. A „klasszikus” baptista hit Amerikából hazatért helyiek jóvoltából kezdett terjedni a múlt század elején – akárcsak több udvarhelyszéki faluban –, imaházuk 1928-ban épült fel. Ma mintegy 15 fő gyakorolja ezt a vallást. Az itt sokáig szünetelő vagy inkább alvó római katolikus egyházközség filiaként éledt újjá, többnyire máshonnan beköltöző székely-magyar családok jóvoltából – lélekszámuk ma száz fő körüli –, akik megvásárolták a falu egyik jellegzetes régi házát, a Menyhárt Béla-féle bennvalót. Ezt a régi kőházat – amely előtt valóban elvonulhattak Bem katonái, s amelyet Orbán Balázs is láthatott, hiszen mind felfedezhetőek voltak rajta azok a stílusjegyek, amelyekről a „Székelyföld kapuján” áthaladva oly lelkesen ír – az itteni katolikusok teljesen átépítették. Ez a kétezres évek elején történt. Szent László-kápolna néven ugyan hirdeti a római katolikusok jelenlétét, az „egyetemes” és „igazi” hit folytonosságát, de akkor lett volna szerencsés a fejlesztés, ha a helyi világi és egyházi erők képesek lettek volna azt plasztikusan a hagyományba illeszteni, és megteremteni egy olyan vizuális hatást, amely némi előrelépést jelent a 21. századba átvitt hagyományos falukép irányába. Ez azonban nem történt meg. Az új katolikus kápolna – talán akaratlanul is – annak az ízlésficamnak a megtestesítője, amely fékezetlenül gyűrűzik tovább a „világi építészetbe”, és építészeti cunamiként semmisíti meg mindazt, ami hagyományos és sajátos, hogy helyet biztosítson azoknak a formáknak, amelyek a kelet-európai szkizofrénia jeleként a falu közepén elhelyezett kozmopolita építőanyag-lerakat jóvoltából a lábunk előtt hevernek.
Elhaladtunk egyszer, kétszer, háromszor a református templom és a katolikus kápolna előtt, oda és vissza. Le és fel a falun hosszan. Nézelődtünk, hogy milyen jó lenne lefotózni és felhívni a figyelmet arra a jellegzetes régi házra, amely az utca felé fordulva, azzal párhuzamosan helyezkedve mutatja szépségeit – ez volt az egykori Menyhárt-ház –, mígnem rájöttünk, hogy olyan fotó már nem készülhet. Annak annyi.
A helyi iskola épülete, a községháza, az európai uniós forrásokból épített kultúrház közül egyik sem hordoz olyan stiláris vagy formai elemeket, amelyek követendő példák vagy ízlés­erősítőek lennének. Talán a két paplak és azok környezete rejt némi tartalékot. A 250 fős unitárius gyülekezet ma erősebb, helyben lakó papja van. Szépen felújították az egykori kántori lakást. A 123 lelket számláló reformátusoké valamelyest szerényebb, de a hívek példásan karbantartják az üres parókiát és annak kertjét.
Az utóbbi három évtized itt is jelentős változásokat hozott
Mielőtt a jelenhez érnénk, nézzük át a statisztikai és a népességi adatokat. A 19. század közepén 857 lakosa volt a falunak, ebből 14 román. 1900-ban 837, amelyből 1 fő román és 14 német, 1920-ban az össznépesség 835, ebből 811 magyar, 12 román, 10 zsidó, 1941-ben 755 lakosa van, ebből 23 román, 668 magyar, 1 német, 53 egyéb – ezt anélkül közli a statisztika, hogy megjelölné a nemzetiséget, feltételezhető, hogy a zsidó és a cigány etnikumokról van szó. A magyar lakosság jelentős apadása azzal magyarázható ekkor, hogy a második bécsi döntés következtében Újszékely is a román oldalon maradt, román helyőrség telepedik ide, a hadköteles itteni magyarok jelentős része pedig átszökik a határon. 1966-ban 661-en lakják, ekkor 12 románt, 625 magyart és 23 cigányt számolnak; 1992-ben 628 lakosából 9 vallja magát románnak, 520 magyarnak, 1 németnek és 98 cigánynak. Amikor Sepsiszéki Nagy Balázs a Székelyföld falvai a huszadik század végén című munkája harmadik kötetéhez gyűjti az adatokat 2002 márciusában, ugyancsak 628 helyi lakost említ, akik közül 298 unitárius, 223 református, 88 római katolikus, 11 ortodox, 3 baptista, 2 pünkösdista és 3 egyéb vallású. A következő népszámláláskor (2011) 745 főből 679 vallotta magyarnak magát. Ami a cigányokat illeti, továbbra is rejtett etnikumként vannak jelen. Községi szinten, hivatalosan 1377 romát tartanak nyilván a 2644 főből, ami még így is 52 százalék. A valóságban viszont sokkal magasabb az arányuk. Tíz-tizenegy évvel ezelőtt, amikor Zsidó Ferenc író, néprajzkutató megírta Nem vész el, csak átalakul című szociográfiai indíttatású, nagylélegzetű riportját, amelyben minden kategória szereplőit megszólaltatja Székelyszenterzsébeten, akkor 770–800 főre becsülte az ottani magyar-cigányok lélekszámát, ami által a nemzetiségi mutató így messze a javukra áll, ott akár a 80 százalékot is meghaladhatja. Ilyen alapon spekulálva az újszékelyi cigányok száma legalább 280–300 fő lehet, ami az jelenti, hogy a községközpont mai lakosságának körülbelül a fele tartozik a cigányság valamelyik csoportjához. Viszonylagos „szerencse” a magyar többségre vonatkozóan, hogy köztük a református és unitárius vallású székely- vagy magyar-cigányok alkotják a túlnyomó többséget. Tehát nagy biztonsággal kijelenthető, hogy napjainkban a helyiek – függetlenül az etnikai hovatartozástól – maguk alakítják a településképet, de ezt a foglalatosságok, az életforma, a súlypontok áttevődése is jelentékenyen befolyásolja. Egyébként a magyar-cigány- népesség időközben – ha a hivatalos statisztikákban ez nem is látszik – bőven meghaladta a faluban az 50 százalékot, a következő nemzedék soraiban, az iskolások közt legalább 80 százalékos a jelenlétük.
Tíz év alatt itt az egy főre jutó saját jövedelem legalább 300 százalékos növekedést mutat, de a fizetések, a bevételek általában másutt keletkeznek. Míg 2002-ben még 43 tehenet hajtottak ki a hazajáró csordába, ez a fajta állattartás, a családi jellegű gazdálkodás mára már megszűnt. Pontos adat nincsen, annyit tudunk meg, hogy néhányan próbálkoznak még földműveléssel és állattartással, de a számuk, az arányuk az összlakossághoz és a lehetőségekhez viszonyítva eléggé szerény. Néhány gépesített farmgazdaságnál koncentrálódik a mezőgazdasági jellegű tevékenység. Itt is csak községi mutatók állnak rendelkezésre, de azt látni, hogy hasonló a törekvés, erre a falura is érvényes a községi átlag, valóban elsorvadt a mezőgazdaság, szerepe ma már nem meghatározó. A helyben működő vállalkozások 44 százaléka kereskedelemmel, 24 százaléka valamilyen iparral, 20 százaléka szolgáltatásokkal foglalkozik, és a földművelés-állattartás csak „foltokban” jelenik meg, legfőképpen azért, hogy hozzá lehessen jutni a földalapú és az állatállomány után járó támogatásokhoz, amelyeket a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA) koordinál.
A koronavírus-járvány nem érintette hátrányosan az újszékelyi lakosságot. Akik külföldi vendégmunkára járnak – akár magyarok, akár cigányok –, azok tavaly és tavalyelőtt is kiutazhattak. Helyi vagy közeli településeken levő munkahelyeik sem szűntek meg. Látóterünkben, de lelki szemeink előtt is körvonalazódik a változó életstílus és annak ritmusa. Lassan-lassan megmutatkozik a 21. századra jellemző falu. Székelyföldnek ez a kapuja most olyan-amilyen, de biztos, hogy a felmutatott változásokkal jelzi, hogy egy másfajta, folyton változó világba juthatunk, ha átlépünk rajta, amely magán viseli az átmenetiség minden gondját-baját, amelyek után, amelyek múltán még nem tudni, hogy melyik irány válik dominánssá, és az építészet esztétikája által mennyire, miben s mi által fog megmutatkozni.

Simó Márton