Balassa Menyhért tanácsúr átpártolása Ferdinándhoz a Partium elszakításával járt, s ennek a visszaszerzéséért indított harcokban az erdélyi sereg a szilágysági Hadadnál vereséget szenvedett, s amikor a fejedelem újabb hadjáratot hirdetett, a székely had a bevonulást nyíltan megtagadta, amihez valószínűleg nem kis részben járult hozzá Balassa Menyhért ügynökeinek felhívása János Zsigmond uralmának megdöntésére. A székelyek között forrongás kezdődött, amiről a fejedelem tudomást szerzett, s a helyzet kivizsgálására bizottságokat állított fel. A székelység viszont Székely Antal felhívá­sára nemzetgyűlésre sereglett össze Székelyudvarhelyen.

Ahhoz, hogy az 1562-es székely felkelés történetét tisztábban láthassuk, jobban oda kell figyelnünk a korabeli emlékírónak, Borsos Sebestyénnek arra a megjegyzésére, amely szerint a székelyek azért keltek fel, hogy ,,ők az ifjú János királyhoz mennének az ő szabadságoknak a megnyeréséért". A székelyudvarhelyi nemzetgyűlésre eredetileg nagyobb számban a lófők sereglettek egybe, valószínűleg azok, akiket adózásra akartak kényszeríteni. Ők elhatározták, hogy kérvényt intéznek a fejedelemhez jogaik visszaköveteléséért.

A nemzetgyűlés Székelyudvarhelyt 1562 áprilisában nyílt meg, valószínű, nem túl sok résztvevővel, de a gyűlés közben nagyra nőtt a székelység száma; egyes források szerint némi túlzással 40 000 főt is elérhetett. Kőváry László szerint népforradalom kezdődött, amelyet nem lehetett megfékezni. A nagy tömeget kétségkívül a közszékelyek tették ki. A későbbi vizsgálatok szerint a közszékelyek felkelésük okaként elnyomatásukat hangoztatták: a királyi dézsmaszedők is, a főnépek is dézsmát róttak ki bárányokból, disznókból, ,,lúdfiak"-ból, de azt nem gyűjtötték össze idejében, hanem a ,,szegénységen sok ideig hagyják tartani", ami nyilvánvalóan terhes és költséges volt. Sokan a szegények közül — hangzik a panasz — a házukra s más örökségükre a főnépektől kénytelenek pénzkölcsönt felvenni, azért javaikat el kell zálogosítaniuk, de az adósságok megadásakor olyan terheket kell elviselniük, amelyek ,,Isten igazságának és a világ törvényeinek is ellene" vannak. A közszékelyek az utóbbi évtizedekben tulajdonképpen kettős megterhelést voltak kénytelenek elviselni: az állami, valamint a főnépek által követelt adózást, dézsmaadást és egyebeket. Ez kölcsönzött a felkelésnek erős szociális jelleget. Ennek okai tehát a székely társadalom mély válságában gyökereztek. (...)

Tény, hogy a kiindulást megelőzően az összegyűltek katonai alakulatokká szerveződtek: ,,Hadnagyokat emelének közöttük, és tizedeket rendelének." Főkapitánnyá pálfalvi Nagy Györgyöt, főhadnagyokká Gyepesi Ambrust és Bán Andrást választották. Mindhárom választott vezető neve eddig ismeretlen volt, akárcsak az összehívó Székely Antalé, ami arra enged következtetni, hogy a leszegényedett, eddig jelentősebb közszerepet nem viselt lófők közé tartozhattak. (…)

A jelszavak s a később történtek ismeretében nem nehéz megállapítanunk, hogy a mozgalomnak egyaránt volt politikai és szociális jellege, ami a Dózsa György vezette 1514-es nagy parasztfelkelést juttatja eszünkbe, mert alighogy kiindultak a haddá szervezett felkelők, akkor is és most is, a nemesi kastélyok s udvarházak egymás után gyúltak ki, s a felkelők mindkét esetben az elvesztett szabadságuk visszaszerzésének hangoztatásával próbálták megindokolni, mintegy igazolni-legalizálni megmozdulásukat.

Mivel az uralkodó képviselőinek és a székelység vezetőinek nem sikerült megegyezniük, a felkelők nagyobb tábora Udvarhelyről a Nagy-Küküllő mentén Segesvár mellé vonult, innen kétfelé válva, az egyik Gyulafehérvár, a másik Marosvásárhely irányába haladt tovább. A Gyulafehérvár felé tartók menet közben betörtek Ebesfalvára, ahol megdúlták Apafi György ,,gazdag kuriáját", s továbbmenve, a fejedelemnek szerették volna átadni követeléseiket. A másik csapat zöme a Nyárád folyó mentén, Vaja térségében táborozott le, de azelőtt Koronkánál feldúlta Mihályfi Tamás udvarházát, ahonnan több hordó bort vitt el. Nem ez volt, persze, az egyetlen házrombolás, de minket, amint látni fogjuk, most ez az eset segít a felkelés jellegének kutatásában.

Közben a felkelők egy része Görgénynél és Régennél bukkant fel, hogy ott — a hiteles leírás szerint — ,,dúljanak és népet hajtsanak", de erre nem volt szükség, mert mindkét helyen csatlakozásra kész, felkelt népet találtak.

Álljunk meg röviden a dúlás és házrombolás kérdésénél, hogy a székely felkelés mélyebb okait jobban megérthessük.

Ismeretes, hogy 1514-ben Dózsa hadai főként azon nemesek házait dúlták fel, akik nem voltak hajlandók csatlakozni a felkelőkhöz. Amint előbb megfigyelhettük, a dúlásokkal a székelyek is újabb felkelőket igyekeztek magukhoz csatlakoztatni. Valószínűnek tartjuk, hogy Mihályfi Tamás főember kastélyát is emiatt dúlták meg, hogy a maguk oldalára vonhassák őt, a hadvezető főembert. Mivel azonban ezt nem sikerült elérniük, sőt, az is kiderült, hogy Mihályfi az ellenük irányított had egyik parancsnoka, ezért kastélyát a felkelők Koronka mellett ,,esmét eldúlták és a házat is elégették".

Nyilvánvaló, hogy a rituális házrombolások esete áll fenn, ami 1562-ben is ugyanolyan közösségi kényszer eszköze volt, mint Dózsa felkelésekor, 1514-ben. Ez volt az a ,,székely modell", amelyről a 16. században Verancsics Antal megemlékezett, s Szücs Jenő az 1960-as években Dózsa György felkelését kutatva részletesebben kifejtett. Több, mint érdekes, hogy a székely felkelés vezérei megkíséreltek szövetségeseket szerezni a szász székek lakói között is. (…)

A szászok megszólításával, de az egész székely felkelés történetével kapcsolatban rendkívül fontosnak tartjuk Christianus Schaeseus korabeli szász költő versének itt következő sorait: a székelyek ,,gyakori követeket küldtek széjjel, hogy a szászok / városait, laikus népét is tűzbe sodorják, / s harcához társulva segítsék azt, aki harcot / vív a szabadságért, hogyha a szomszéd / jogtalanul szenved, legyen intés: senki se merjen / Ily sérelmeket ellene tenni, hacsak hadi helyzet / folytán egyértelműen így nem hozza a döntés / Méltók arra — amint mondják —, hogy mostoha sorsuk / Részvéttel kísérje a szász nemzet, mely a bátor, / Hunok módján kényszerül egykor védni hatalmát (…) S kérdik a szászok, hogy ki a székely had vezetője / Aki vezényel, hadiparancsokat adhat a harcban / Azt mondják, Isten vezetése alatt hadakoznak / Akinek intelmére akarják visszaszerezni / Törvényes jogukat, vagy tisztességgel elesni."

A továbbiakban a költő elmondja, hogy a szászok Szebenbe, a szenátus elé utalták az ügyet, s onnan várták a döntést a felkeléssel kapcsolatban, de a szenátorok a követeket átadták az uralkodónak.

Az 1562-es felkelés nagy arányokat öltött, mind a hat székre kiterjedt, s kezdetben néhány győzelmes csatát is vívtak a nemesi hadak ellen. Szétverték a Majláth Gábor vezetésével ellenük támadó királyi hadat, s maga a fővezér is csak nehezen tudott elmenekülni, aki a már idézett Christianus Schaeseus kortárs szász költő szerint ezt nyilatkozta: ,,Nem hittem, hogy a székelyek ennyire bátrak, erősek." A felkelők között lovasalakulat is volt, amely a királyi lovashadat üldözőbe vette, s annak nagy részét elpusztította. Azonban Radák László és Pekri Gábor udvarhelyszéki főkapitány 2000 lovast és 2000 gyalogost számláló fejedelmi hadának sikerült levernie a Vaja térségében táborozó székely felkelő sereget a mintegy 20 000 fős, János Zsigmond fejedelem vezette had segítségével. Utóbbi Holdvilág felé vette útját, s híre olyan félelmet keltett, hogy a felkelők maguk fogták el két vezérüket, Gyepesi Ambrust meg Nagy Györgyöt, és kiszolgáltatták a fejedelemnek.

Igazat kell adnunk Bözödi Györgynek abban, hogy ,,a székely nép lázadásának siralmasabb véget képzelni sem lehetett volna". Pedig a megtorlás még siralmasabb következményekkel járt a felkelőkre és a székelységre nézve. A két vezért a kor szokása szerint kegyetlenül kivégezték, sok felkelő testét megcsonkították, és elrettentésül s emlékeztetőként Udvarhelyt Székely támadt névvel várat építettek egy régebbi vár helyén, a háromszéki Várfalván pedig Székely bánja gúnynevet kapott egy korábbi vár.