Előre jelzem, hogy most durván fogalmazok. Mert mérges vagyok, de nagyon is. Szóval, igen sok emberrel lenyeletném a mobiltelefonját. Rossz látvány lenne, tudom. Nem vagyok híve semmiféle bántalmazásnak, a legkisebb agresszióra is összerándul a gyomrom. De legalább előre szóltam.
Hogy telefonfüggők vagyunk, nem vitás. Bevallom, én is a függők táborát erősítem. Bár próbálom naponta nevelni magam, hogy ne kapkodjak utána folyton, mégis… De utcán, autóban csínján bánok vele. Nem szeretnék senkit a villanyoszlophoz csapni, és gyalogosként sem akarom feldobni a talpam, mert épp telefonon a hamis pacalleves receptjét részletezem a barátnőmnek. Miközben átvágtatok a másik oldalra, persze tilosban. A „legszebb’’ látvány az, amikor apuka vagy anyuka egyik keze a fülén mobilostul, a másikkal rángatja maga után a gyermeket, nem néz se jobbra, se balra, caplat át az úton. Teszi ezt még csak véletlenül sem a gyalogátjárón. De akár ott is… Mi van, ha elromlik a fékem, vagy én is épp mobilozok?
Naponta borul el az agyam, és ha épp autóban ülök, megvallom őszintén, előjön belőlem a négy elemi, és szentségelek hangosan. Persze, az öngyilkosjelölt delikvens ebből mit sem hall. Már nem egyszer védtem ki magam, ha nem is a halál torkából, de igen komoly esetleges balesetből pont gyalogátjárón, mert szerencsémre én nem mobiloztam, az autóban ülő viszont igen.
Mivel nem vagyok semmiféle erőszak híve, a büntetéseket sem szeretem, mert azokban is ott lapul valamiféle agresszió. Főleg az értelmetlennek tűnőkben. Persze hogy kellenek a szabályok, amelyek szerint egymással szembeni fegyelmezettséggel, figyelemmel élünk. Vagy legalábbis kellene élnünk. A gyermekeimmel is mindig megpróbáltam békésebb megoldásokat találni a büntetéseknél. De a büntetések nem hiábavalók. Na, ez ellentmondásosnak tűnhet, de már csak olyanok vagyunk, hogy néhanap a fejünkre kell koppintani. Mindenesetre az ilyen mobilon csüngőknek, legyenek gyalog vagy autóban, akkora büntetést varrnék a nyakukba, hogy attól koldulnának. De még a telefonjukat is elvenném, és letiltanám jó ideig róla. Tudom, tudom, ilyen büntik nincsenek, és éljen a szabadság! Viszont az emberi hülyeség, felelőtlenség sajnos határtalan.
Na, jól megmondtam, kipuffogtam magam, bocsánat. Ilyen vagyok, vagy még különb is, amikor előbukkan belőlem az a bizonyos pár elemi. Mert néha előbukkan, de az is én vagyok. Milyen jó, hogy olyankor csak én hallom magam. A büntetéseket nem én szabom meg, és azon túl, hogy dühöngök, nem tehetek mást, mint hogy megpróbálom ép bőrrel megúszni ezeket az egyáltalán nem veszélytelen, lehetetlen helyzeteket. És mellesleg másokban sem szeretnék kárt tenni…
Ui. Legközelebb a csendesebb, szelídebb oldalamról mutatkozom, ígérem. Nagy a szám, sokszor hangos vagyok, de tudok én szépen is viselkedni, becsületszavamra.