– A Himaláját édesapám – Beder Tibor volt Hargita megyei főtanfelügyelő – szerettette meg velem az esti mese helyett mondott varázslatos törteneteivel. Csodálatos világ alakult ki a képzeletemben, ahová nem is remélhettem, hogy valaha eljutok, hiszen akkoriban még Magyarország is messze volt.  Vonzott a hely, ahol a sok-sok fehér hegy közt emelkednek a világ legmagasabb csúcsai, a meghódításukról szóló minden film, könyv, cikk érdekelt. 2018-ban döntöttem el, hogy elmegyek, számot vetve azzal, hogy az időm egyre csak fogy, az esélyeim kisebbednek. Kezdtem keresni a lehetőségeket, sok társaság ajánlatát végignéztem, és egy magyarországi céget választottam, mert tetszett nekem, hogy rengeteg nagy hegyre, valóban különleges helyekre viszik el az ügyfeleiket, és nem árulnak zsákbamacskát, nagyon precíz leírásokat adnak arról, hogy mire számítson az érdeklődő. Felhívtam őket, mert a toborzóban 55 éves felső határt szabtak, és én már átléptem ezen, elbeszélgettünk, és 2020-ra befizettem a nagy álomra, de beütött a koronavírus-járvány, az utat lefújták, így maradt az idénre. A család nyilván aggódott, de mondtam, hogy ne is próbáljanak lebeszélni, hanem inkább álljanak mellém, és így is tettek. Sok biztatást kaptam a barátoktól, ismerősöktől is. Már attól, aki tudta, mert nem vertem nagydobra a tervemet. Erőt adott, hogy tudtam, szurkolnak nekem.

Edzésnek a zarándoklat is megteszi

Rengeteget olvastam, úgy öt év alatt tisztult le bennem, hogy miből áll egy ilyen út és mit kell tennem. Gyalogoltam, mindennap legalább 6 kilométert – a Somlyó közel van –,  a búcsúra a gyimesi keresztaljával zarándokoltam hegyen-völgyön át (reformátusként), kisebb-nagyobb túrákat tettem a környéken, és bicikliztem is. Kellett a lábamat erősítenem, mert volt térd- és lábujj­műtétem is, ami gyógytornát ezekre megtanultam, azt is elvégeztem szinte naponta. Nem volt szigorú programom, azt cselekedtem, amire épp lehetőségem volt. Úgy voltam vele, ha lelkileg eléggé fel vagyok készülve, a lábam ne legyen gond. A csomagolással persze meg­gyűlt a bajom, három hétre mentünk, és egy tízkilós meg egy ötkilós hátizsákot vihettünk (kaptunk pontos listát arról, hogy mi legyen benne), ami nagyon kevésnek tűnt, de utólag kiderült, hogy pakoltam fölösleges dolgokat is, például az energiaszeleteket, ezek másoknak is megmaradtak, mert azt ettük, amit az ottaniak. Bejáratott bakancsom volt, de azért kellett vásárolnom egy jó hálózsákot, egy komoly termoszt a forró teának, ami meg is védett a torokfájástól, más apróságokat. Mivel minden gramm számított, többször is újracsomagoltam, a család már nevetett rajtam. Katmanduban a magyarországi vezetőnk még átnézte, amivel a hegyre indultunk, és volt, amit ott hagytunk a szállodában.

Nyolc nő a csapatban

A szervezők részéről egy vezető jött, a résztvevők pedig zömmel magyarországiak, de egy angliai házaspár is volt, a feleség magyar, és egy amerikai magyar anyanyelvű hölgy is. Erdélyből én egyedül. Tíz férfi és nyolc nő közül a legfiatalabb csapattag 26, a legidősebb pedig 67 éves, ő már többször túrázott ezzel a céggel. Nepálban egy ottani hegyi vezetőnk volt, két segédvezető, akikből az egyik már kétszer járt az Everesten (a barátja pedig, akivel szintén megismerkedtünk, tizenegyszer), és összesen kilenc hordár, tizen-, huszonéves fiúk, akik fejenként három ember nagy zsákját vitték; a napi hátizsákját mindenki maga cipelte. Az úton óriási súlyokat szállító hordárokkal találkoztunk, akik ahogy megálltak, rágyújtottak, este pedig gitározni és énekelni is volt kedvük, erejük.

Úton a napfényes csúcsok felé

Repülővel érkeztünk Katmanduba, ott összesen négy napot töltöttünk menet-jövet a hegyről. Elbűvöltek az épületek is, a legapróbb részletekig kifaragott és festett díszítések, de a legjobban az emberek: ők a reinkarnációban hisznek, abban, hogy az életük nem ér véget a halállal, ezért nagyon nyugodtak és türelmesek. A lakosság 81 százaléka hindu, a többi pedig buddhista és muzulmán, de békében élnek egymással, egymás templomaiban áldoznak, imádkoznak, és mindenki tudja, hogy ha jót tesz – és ezt csak szívből lehet, csak így számít –, akkor a következő életében jobb lesz neki. Alázat, szerénység, tisztelet, szeretet jellemzi őket, ez nagyon megfogott. Különösen, hogy Dohából érkeztünk, ahol minden csupa csillogás-villogás volt. Katmandu első látásra kaotikusnak tűnt, és nem is tudtuk terv szerint folytatni az utunkat, a ködös időjárás miatt repülőgép helyett helikopterrel mentünk Luklába, hogy ne kerüljön veszélybe az egész túra.

Gyalogosan a 2740 méter magasan fekvő Luklából indultunk el, attól kezdve 11 napon át mentünk, átlag 5–6 órát naponta: volt, amikor száz méter szintkülönbségnél is kevesebbet, és volt, amikor ezernél is többet. Lelkileg az a fárasztó, hogy nem folyamatosan nyersz szintet, hanem fel-le vezet az út. Lent virágzó rhododendronerdőkben haladtunk, és nagy fesztávolságú függőhidakon is átmentünk, mély szakadékok fölött. A helyiek a járvány alatt sokat dolgoztak, utakat javítottak, szálláshelyeket korszerűsítettek, legtöbbször mégis porban jártunk. A legfárasztóbb a moréna kövein való áthaladás volt:  már fent voltunk a ritka levegőben, hideg is volt, havazott, nagy volt az aznapi szintkülönbség is. De minden reggel arra ébredtünk, hogy napsütésben ragyognak a hegyek, és így könnyebb volt elindulni; délben néha elromlott az idő, nagy felhők emelkedtek ki a völgyből. Luklától kezdve nagyon egyszerű szállásokon aludtunk: kétágyas, fűtés nélküli szobákban, a melegedőhelyiség fölött, ahol minden este egy középen álló dobkályhát fűtöttek be szárított jaktrágyával, két órára. A leghidegebb éjszakánkon  mínusz 3 fok volt a szobában.

Az oxigénhiányt 4500 méter fölött kezdtem érezni, nem is annyira a lélegzéskor, mint menet közben: csak úgy tudod rakni a lábadat, mintha fáradt lennél, pedig nem vagy az. De voltak, akik már lennebb rosszul lettek, csapatunknak pontosan a fele tudta az egész utat végigjárni. A legmagasabban Gorak Shepben aludtunk, 5180 méteren, ott éjjel felébredtem, hogy nem kapok levegőt, de megnyugtattam magam, vettem néhány mély lélegzetett, és vissza tudtam aludni.

Április 10-én mentünk fel az Everest alaptáborába, ez volt a legnehezebb napunk, mert a moréna sziklás, mozgó terep, és hát magasan is voltunk. Az alaptábor 5364 méteren van, de oda be kell ereszkedni egy nyeregből, tehát ez a nyereg volt a legmagasabb szint, ahova eljutottam. Áprilisban még alig volt ott hegymászó, a teherhordók és serpák építgették a sátrakat, de Suhajda Szilárddal találkoztunk, ő azóta meg is mászta a 8516 méteres Lhotsét.

Maga az Everest az alaptáborból nem látszik, de túránk második napjától gyönyörködhettünk benne, és mellette olyan híres csúcsok övezték végig a látóhatárt, mint a Nuptse, a Lhotse, az Ama Dablam és sok más. A felfelé nyolcnapos utat Lukláig vissza három nap alatt nyomtuk le. A 11 nap alatt 7050 méter szintkülönbséget tettünk meg felfelé és 6850 métert lefelé (egy szakaszon nem ugyanott jöttünk), ebben az út sok fel-le hulláma és a két akklimatizációs túra is benne van.

A hegyek és a túra mellett azonban az ottani emberek is csodálatosak voltak. Hihetetlenül nehéz körülmények között élnek, nagyon keményen megdolgoznak minden betevő falatért, és európai szemmel nézve sokat nélkülöznek, de a mosoly le nem hervad az arcukról. Az utóbbi időben több németországi befektető is épített ott, de ez a helybeliek életvitelén nem sokat lendített. 60 évnél tovább nemigen élnek, se nyugdíj, se betegbiztosítás, még az iskoláért is fizetni kell. Lent teraszos földművelést folytatnak, és ezeket a teraszokat minden évben újjá kell építeni, mert télen tönkremennek. Megnéztük természetesen az útba eső kolostorokat, a serpamúzeumot, emlékműveket, én is tettem ki imazászlót Erőss Zsoltnak és a családnak, barátoknak. Lélekben kicsit most is ott vagyok, és mindenkit arra biztatok, soha ne adja fel az álmait, bízzon magában, hogy képes azokat valóra váltani.

Lejegyezte: Demeter J. Ildikó