A Nyers vélemények és kiforrott gondolatok címmel meghirdetett beszélgetést Adrian Lăcătușu irodalomkritikus próbálta mederben tartani, de ki-kifutott belőle: Dinescu hozta a tévéből is jól ismert formáját, többször is elébe vágott a kérdezőnek, és váratlan kanyarokat is tett, de hát így vált igazán fűszeressé a találkozás. Véleménye szerint a költőnek nem valami nyugodt helyen, elvonulva kellene álmodoznia és alkotnia, hanem a valóságos életben, amely mindig sok témát kínál. Ő maga megszenvedte az elzárást is (verseinek közlését 1989 előtt betiltották, ő maga pedig házi őrizetben volt, ahonnan csak a piacra járhatott ki, nyilván egy szekus felügyelete alatt) és a nyitást is, amikor hirtelen nagyon sok kommunista ellenálló lett (1989 előtt kevesen voltunk, jegyezte meg); a kilencvenes években nem írt verseket – „az írószövetségnél vesztegettem az időt” –, de annál több pamflet került ki a tolla alól (ezek az Academia Cațavencu hetilapban jelentek meg); a securitate irattárát vizsgáló tanácsnál is éveket húzott le. Azóta visszatért a versekhez, de közben borkereskedő is lett, és kulturális főzőműsort is vezet a közszolgálati tévében, amiben szerinte nincs semmi szégyen, habár az irodalmi kánonból nagyon kilóg. De ez távolról sem akkora váltás, mint Arthur Rimbaud francia költőé volt, aki fiatalon megírta a verseit, utána pedig rabszolga-kereskedő lett: Dinescu szeret főzni és beszélgetni, érdeklik a napi események is, véleményét pedig köntörfalazás nélkül szokta megfogalmazni.

Verseiben is, amelyekből a beszélgetés végén felolvasott: Klaus Iohannis államfő többször is csípős, ironikus módon jelenik meg, de sok humor is van a költészetében, és az andalító líra sem hiányzik, bár némiképp váratlanul hat, mint egy-egy szokatlan összetevőjű, de épp ezért nagyon ízletes étel. Nyilván arról is beszélt, hogy mi történt a versekkel az elmúlt harminc évben: régebb mindenki olvasott, egyféle menekülés is volt ez a kommunizmus zord valóságából (ahol órákig kellett sorban állni az élelemért, és a napi kétórás tévéműsorból egyet a diktátor foglalt el) a képzelet világába, ma pedig van olyan érettségiző, aki egy könyvet sem olvasott életében, és ezt nem is szégyelli. Politikusainknak doktorátusaik vannak, és nem tudnak beszélni, a plágiummal pedig senki sem törődik, pedig ez is bűncselekmény, a szellemi tulajdon lopása, amiért börtönben lenne a helyük, ugyanúgy, mint annak a szerencsétlennek, aki egy dák lelet lenyúlása miatt került oda, s bár utólag kiderült, hogy csak egy műanyag játék volt, nem engedték ki, csak a bűntény besorolásán változtattak – füstölgött. Elmondta: ő maga is szerény családból származik, ezért baloldali maradt, a dolgozó és marginalizált emberek híve, mint a nyugati értelmiségiek – meg hát azért is, mert nálunk a jobboldali intellektuelek a korábbi „hallgatás és gyávaság” után váltak azzá, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy kinyújtott kézzel kuncsorogjanak a kormánynál.

Dinescu szerint a mai romániai rendszer egy kínosan félresikerült kapitalizmus, Ion Iliescu volt államfő nem ezt akarta, hanem egy emberarcú kommunizmust, de az akkori hórukkozásból ez lett: egyesek vagyont csináltak, nyolcmillió ember pedig kivándorolt. Ez egy tragédia – jelentette ki. Földtulajdonosként szembesült azzal, hogy a mezőgazdasággal is óriási bajok vannak: a kommunizmusban bebörtönzött ellenállók 70 százaléka paraszt volt, aki nem akart beállni a kollektívbe, és aki az új időkben csak a földjét kapta vissza, állatait és gépeit nem, így hát eladta a területeit aprópénzen (1992-ben, ’93-ban száz márkáért egy hektárt), és elment térdelni a spárgaültetvényekre, oda, ahol Iohannis szülei is élnek. A román falvakban már nincsenek földművesek: néhány szociális segélyből tengődő részeges maradt (ő maga is velük dolgoztat a szőlőjében, amikor józanok), és a nyugdíjas anyókák, akik nagyon elevenek, lényegében ők működtetik a falvakat. A városokból a munkásosztály tűnt el: Calafatnak öt gyára volt valamikor, most pedig úgy néz ki, mintha az oroszok szétbombázták volna. A románok saját magukkal harcoltak, és ez az eredmény...