Érték a múlt

— Mire büszke ön Sepsiszentgyörgyön?

— Negyven éve vagyok sepsiszentgyörgyi, Kovásznán születtem. Ma egyértelműen szentgyörgyinek vallom magam. Ezt a várost szeretem, ragaszkodom hozzá, amikor hazatérek, érzem, hogy itthon vagyok. De Sepsiszentgyörggyel is úgy vagyok, mint a székely népemmel: annyira szeretem, hogy látom a számtalan hibáját. Arra a sajátos történelemre, múltra vagyok büszke, amelyet szakmámon, foglalkozásomon keresztül talán az átlagembernél jobban ismerek. Erre büszke lehet az ember, mert hihetetlenül színes, mozgalmas, rengeteg törekevéssel, próbálkozással alakult ez a város olyanná, amilyen ma. Talán az első, ami eszembe jut, hogy elég sok kulturális intézménnyel és színes művelődési tevékenységgel rendelkező város. Büszke vagyok a színházunkra, a múzeumunkra, a könyvtárunkra, Háromszék lapunkra is. Persze, azonnal felvetődik a kérdés, hogy mire nem vagyok büszke. Nem vagyok büszke arra, amilyen irányba fejlődött a hétköznapi életünk az elmúlt húsz évben. Részese voltam a ’89-es hihetetlen fellendülésnek, amikor őszinte hittel próbáltuk letenni egy szebb jövőt alapjait. Az elvárásoknak azonban csak egy kis töredékét sikerült megvalósítani. Visszacseng nekem egy ’89-es interjúm a BBC-ben — amellyel igazán nem szereztem jó pontokat a Szekuritáténál —, amelyben a falurombolást egy társadalmi réteg genocídiumának neveztem. Az utolsó független társadalmi réteg a parasztság volt. Most ismét féltem ezt a réteget, mert egy teljesen felkészületlen társadalom lépett be az Európai Unióba, és a leginkább kiszolgáltatottak a földjeiket megművelő gazdák. Hogyan jutunk ide városunk kapcsán? Sepsiszentgyörgynek mindig is volt egy mezőgazdasági jellege. Gyakorlatilag soha nem volt civitas, legfeljebb opidum, vásárváros. De azt sem szabad elfelejteni, hogy 1848-ig létezett Szentgyörgy város és Szentgyörgy falu ugyanazon a területen, és ennek nyomai ma is megvannak. A sepsiszentgyörgyi polgárok nagy hányada még mindig mezőgazdasággal foglalkozik. Nem ebből akar megélni, de jö­vedelmét valamilyen formában pótolni akarja. Nekik nem nagyon kedveznek a jelenlegi tendenciák.

— Mivé lesz majd ez a mezőgazdasági jelleg?

— Előbb-utóbb el fog halni, ebben a formában hosszú távon nem fog megmaradni. Talán itt térhetnék rá, hogy foglalkozásom révén — műemlékvédelmi szakemberként — nem tudok eltekinteni a hagyománytól, a fejlődést is a hagyományra alapozó, fenntartható fejlődésben látom. Ehhez ellenben szükséges a hagyomány megfelelő szintű ismerete és egy nagyon komoly gazdasági menedzsment, mely a fejlődést nem tízéves kifutású nadrággyár létrehozásában látja, hanem hosszabb távú beruházásokban képzeli el. Kicsit érthetetlen számomra, hogy egy több mint százéves dohánygyár több száz éves dohánytermelő múltra visszatekintő közösségekkel a háttérben egyszer csak elkezd leépülni. Nem tudom elhinni, hogy ezt a társadalmi igény hozza, szerintem más, hátsó szándékok mozgatják ezt a dolgot.

— Említette a város történelmének fontosságát. Hogyan látja, Szentgyörgy lakossága mennyire ismeri ezt a múltat, az értékeket felismerik-e, és akként bánnak-e velük?

— Egy szűk réteg. A közösség, amely egy külső politikai akarat eredményeként robbanásszerű fejlődésen ment keresztül — gondolok itt a megyésítés adta városfejlesztési lehetőségekre, a 70-es évek iparosítására —, egyáltalán nem homogén. Kisebbségbe jutottak a régi szentgyörgyiek. Bennük él a hagyomány. Itt sokkal nagyobb ismeretterjesztő tevékenységre lenne szükség, vallom, hogy a város múltja meghatározza jövőjét.

Növelni a belváros vonzerejét

— A várostervezésben, a városkép alakításában mennyire érzékelhető ez a hagyományismeret, az értékekkel való tudatos bánásmód? Például egy-egy műemlék felújítása során…

— Maga a műemlék-felújítás úgy-ahogy működik, hisz létezik egy erre vonatkozó törvény, ez a beavatkozás kereteit meghatározza. A nagyobb gond a műemléki környezettel, a védett övezettel van. Egy kis mezőváros harminc-negyven éves, közepes méretű várossá fejlődése alatt nagyon kevés figyelmet fordítottak az épített örökség megvédésére. Az újgazdagok lendületével történő erőszakos beavatkozások ezt a mai napig figyelmen kívül hagyják. A védett épületek, környezetek mellett fontos még a város szerkezete, a városszövet, hiszen az is hagyományos. Gondolok itt a Székely utca, Borvíz utca környezetében a kimondottan vernakuláris, falusi jellegre vagy a szemerjai templom déli részén elterülő településrészre, ahol ma még kis beavatkozások történtek. De ha megfigyeljük, az újonnan épült ingatlanok léptékükben, arányaikban ellentmondásosak, kilépnek a környezetből. Számtalan támadás éri szakmánkat, hogy a fejlődés útjába állunk. Ez egy félreértés, mi a hagyományra épülő, organikus fejlődést szeretnénk. És itt jönnek be azok a dolgok, amelyek meg fogják határozni Szentgyörgy képét: a város élén levő testület mennyire tud a különböző érdekszférák ellenére egy hosszú távú fejlődési terv mentén következetes lenni.

— Milyen irányvonalak mentén történne ez a fejlődés?

— Őszintén mondom, nem tudom. Több éve mondom és vallom, hogy egy komplex fejlesztési terv mentén lehetne Szentgyörgy fejlődését reális, normális mederbe terelni. Pár olyan jelenségre hívnám fel a figyelmet, amelyet talán észre sem veszünk: lassan nincs üzletünk a belvárosban. Vannak bankok, mobiltelefon-hálózatok irodái, turkálók. Félő, hogy ez csökkenti a belváros vonzóképességét. Mert nem csak teázni, kávézni járunk a belvárosba, a korzó sem attól lesz korzó, hogy kihajtjuk vasárnap délután az embereket sétálni, hanem mindig valamiért mentek ki a polgárok, egybekötötték valamilyen tevékenységgel. Szentgyörgy kereskedőváros volt, annak ellenére, hogy a 19. század végén már elkezdődött egy iparosodás, de a kereskedelem vitte előre. Ez most is van, de a mostani más. Régebb a termelőkkel is össze volt kötve a kereskedelem, a helyi termelők áruit értékesítették. Ma inkább adunk-veszünk, egyre kevesebbet termelünk. A belváros elszegényedésének megelőzése érdekében fontos, hogy egy olyan belső kereskedelmi hálózatot hozzunk létre, amely több, mint a kereskedelmi központok által ajánlott áruk.

— Hogyan lehet ezt megvalósítani?

— Vannak elképzeléseim, de bátran bevallom, nem tudom. 1990 elején álmodtuk például a Csíki utca revitalizálását, kereskedelmi hálózattal akartuk megtölteni, életet akartunk adni neki. Közel húsz év alatt nem sikerült. Ma az utca úthálózati rehabilitációja történik, de nem tudom, ez mennyire kötődik össze az ott levő intézményekkel. Van-e azoknak akkora vonzásköre, hogy a Csíki utca megteljen élettel? Nagyon sok kézműves — aki régebb saját házában végezte tevékenységét, és az utcára nyíló szobájában árult — visszaszorult. Gondolok itt az órásra, köszörűsre, kovácsra, cipészre, szabóra. Ma már halálra vannak ítélve ezek a tevékenységek a nagykereskedelem ajánlata miatt.

Mosolygó emberekkel teli város

— Adódik a kérdés: milyen várost szeretne?

— Olyant, ahol az emberek mosolyognak. Ez sok mindent elárul: lelki egyensúlyt, biztonságot, együvé tartozást, túl a társadalom erőszakos megosztásán. Mindig arra gondolok, valahányszor Gödri Ferenc vagy Császár Bálint egykori polgármester tevékenységét tanulmányozom, hogy nem találok utalást arra, milyen pártban voltak. Pedig voltak pártok akkor is. Ám ezek csatározása konstruktív volt. Az urbanizációban mindig nagy szerepe volt a polgármesteri hivatalnak. Hosszas folyamat árán jött létre a dohánygyár, amelyre a városháza pályázott, hogy a több száz éves múlttal rendelkező dohánytermelőknek legyen felvásárlópiaca, intézmények épültek: a régi városháza — a mai színház épülete —, a mai városháza, amelyet bérházként építettek. Igen, szeretnék egy olyan várost, ahol az emberek mosolyognak, és köszönnek egymásnak.

— Mi hiányzik ehhez?

— Sokkal többen kellene magukénak érezzék a várost. Szentgyörgynek akkor lesz valós társadalmi háttere egy reális fejlődéshez, ha több polgára lesz, és kevesebb lakója. Ma sok lakója van, de kevés polgára. Nézzük csak a zöldövezetek elhanyagoltságát. A zöldövezetet nem azért találták ki, hogy parkolónak használjuk, vagy szemetet dobjunk oda. Vagy ha csak gyerekkorom kirándulóhelyeit nézem: eltűnt a Büdös-kút, a Bíróné pusztája. Valamikor fürödni jártunk az Olt partjára, a város strandja volt, a fiatalság és a középosztály ott volt nyáron. Ma teljesen megszűnt ez. Szentgyörgynek nincs egy Agorája, egy olyan vonzáserővel rendelkező tere, ahol az emberek a hétköznapi társadalmi életüket megélik. Régebb volt kaszinó, a vendéglők is más jellegűek voltak. Olyan vendéglők voltak, amelyek az újságolvasáson, üzletkötésen, eszmecseréken keresztül megközelítették a kaszinók hangulatát.

— Tegyünk egy virtuális sétát. Vendége érkezik, és meg szeretné mutatni a várost. Milyen útvonalat választana?

— Az első célpont Szentgyörgy legrégebbi műemléke, a Vártemplom. Ehhez a városközponton keresztül vezet az út. A mai városközpont a 19. században alakult ki. Ennek fő eleme a Mikó-kollégium—színház—Sugás-sziget, amelyet számtalan próbálkozásunk ellenére csak kívülről lehet megmutatni, a létező belső értékek nem aknázódtak ki, egyre kaotikusabban építkeznek, és ez a csírájában megfojtását jelenti az átjárható városmag kialakításának.

— Lehet-e valamit kezdeni ezzel?

— Nagyon nehezen. A Csíki utca torkolatánál és a Bazár épületénél sétálva jutunk el a Híd utcába, amelynek még valamilyen jellege megmaradt, üdvözölni tudom a Kút téren elhelyezett kutat. Innen jutunk a volt városközpontba, a Kálvin térre. Állapota katasztrofális. Nem voltunk tekintettel arra, hogy ez a város régi központja. De még mindig őriz egy falusi jelleget, amit lehet, hogy megfelelő építkezésekkel meg lehetne tartani. A Vártemplom után a következő célpont a Székely Nemzeti Múzeum. Ehhez az út a Lábas Ház előtt vezet el. Remélem, hogy a szándékunk, miszerint civil szervezetek háza legyen, megtölti élettel, és erre csak ráadás, hogy reményeink szerint olyan kiszolgálóegység kap ott helyet, amely találkozóhely lesz. A Székely Nemzeti Múzeumot büszkén mutatjuk meg bárkinek. És lassan sikerül egy közönséget vonzó ponttá alakítani, ahol a gyerekektől a felnőttekig mindenki talál magának tetsző tevékenységet. Nem szabad elfelejtenünk a képtárat sem, és ott van a park. Revitalizá­lása pozitív szándék volt, ma vitatott, mert elhúzódik, és mert megkérdőjelezik a felújítás módját. Hosszú ideje a város egyetlen fóruma, ahol az idősebb generáció találkozott. Ezt a lehetőséget ideig-óráig elvették tőlük. És ezzel nagyjából kimerül a lista. A Sugásfürdő felé indulónak már az úton elmegy a kedve, és ott mit tudunk nyújtani? Még a nyomát sem annak, ami a 19. század fordulóján volt. Megemlíthetném még a Míves Házat, a városi művelődési házat. És itt térnék rá az infrastruktúrára. Mert ez is egyfajta infrastruktúra, nem csak az út, a vízhálózat, a villany. Amikor Baász Imrével 1990 tavaszán beszélgettünk, azt mondta: ha mi magunknak nem építünk intézményeket és infrastruktúrát, senki nem fog építeni nekünk.

— Miért pironkodna esetleg?

— Elsősorban a jégpálya körül történő dolgokért, beleértve a Billa Áruház raktárépületét, amely a főútra néz. Azért az igénytelen, silány, engedély nélkül épült kereskedelmi központért, amely a jégpálya körül van. Pironkodnék a Gyár negyed elhagyatottságáért, az újgazdagok rendszertelen, hivalkodó házaiért. És nem utolsósorban pironkodnék azért a megosztottságért, amit a városban tapasztalok.

Benczédi Sándor fontosabb munkái

Tervfőnökként, csapatban: segesvári hegyi templom, segesvári Szarvasház, sepsiszentgyörgyi Lábas Ház, megyei könyvtár, kézdivásárhelyi ortodox templom, csíkmenasági római katolikus templom felújítása.

Részt vett: gelencei katolikus templom, kilyéni unitárius templom, albisi református templom, szászkézdi evangélikus templom felújítása.

Folyamatban levő munka: torjai Apor-kastély felújítása.