Hangfelvételről megszólal a Tánckincs című előadás házigazdája, aki a bemutatkozóban elmondja, hogy ő tulajdonképpen egy múzeumi smart applikáció, a neve MúzSA (Múzeumi Smart Applikáció), azaz egy mesterséges intelligencia által működtetett, múzeumi oktató- és kutatófeladatokra létrehozott program. Egyből tudni, hogy nem szokványos néptáncelőadás veszi kezdetét, de MúzSA olyan ügyesen vezet végig ezer esztendő fontosabb tánctörténeti állomásain, hogy végül kerek egész áll össze, és a taps előtt a közönség is táncra perdül.

Egy virtuális néprajzi múzeumban járunk, ahol a táncokkal foglalkozó részlegen a magyar táncörökség történeti rétegeinek hét korszakát ismerjük meg. MúzSA röviden ismerteti az egyes korszakok történeti vonatkozásait és a táncok kialakulásának eredetét, amit minden alkalommal táncos bemutató követ. És hogy biztos legyen a házigazda abban, a közönség figyelemmel követte az ismertetőt és a táncos bemutatót, minden korszak után egy adott kérdésre kell válaszolniuk a nézőknek, a választ az előadás előtt szétosztott szórólapon feltüntetett QR-kód mobiltelefon általi beolvasása segítségével adhatják meg. Ha a válaszolók több mint fele helyesen kattint – ami a bemutató előadáson meg is történt –, továbbgördül a történelem kereke.

Géza fejedelem korában az emberek nem csak szórakozásból táncoltak, régi hitük szerint varázsoltak is a táncok által, de a csatákra, vadászatra készülő férfiaknak is megvoltak a sajátos táncaik – ezt látjuk a zajzoni boricában, a botos rítustáncban, a lányok karikázójában. A tánc nem ment ki divatból Nagy Lajos király idejében sem, ekkor pár nélkül, körben táncoltak, amit a jelenleg is nagy népszerűségnek örvendő moldvai és gyimesi csángók táncával illusztrált az együttes. Mátyás király udvarában idegen országból érkezett tudósok, művészek is megfordultak, és magukkal hoztak sokféle divatot, ami a táncban is megnyilvánult, ekkor jelent meg a kettős tánc, ami azt jelentette, hogy a tánc két különféle részből állt: az eleje körtánc, a második fele újfajta páros. Báthory István korában egész Európában az ugrós táncok voltak divatban, ennek megfelelően alakult ki magyar vonatkozásban a fegyverekkel táncolt hajdútánc, amellyel szinte berobbant az együttes a színpadra, előbb a kardok, majd a botok pörögtek a legények kezében. Haladunk a forgatósok és legényesek felé, ezekkel találkozunk Bethlen Gábor és Rákóczi György fejedelem korában, a Háromszék Együttes színpadán ez a Tündérkert-jelenet. Petőfi Sándor jól táncolta a verbunkot, Szendrei Júlia ismerte az új, divatos páros táncot, a csárdást – a Szabadság, szerelem múzeumi részlegen szatmári verbunkkal, lassú és friss csárdással mutatta be a kor jellegzetes táncait az együttes. A huszadik század küszöbén felgyorsult a modernizáció, a kivándorlók évek múlva új táncokkal tértek vissza. Nyárád menti négyes, hatos, nyolcas és gólya tekeredik a színpadon, majd utolsó mozzanatként a táncosok kezdik bevonni a nézőket a színpadra, és a jelenkori táncházhoz hasonló közös tánccal végződik az előadás.

Az Ivácson László rendezte-koreografálta Tánckincs előadás több szempontból is telitalálat: a történelmi korokat bemutató szövegek lényegre törőek, a táncörökség kialakulásáról szóló ismertetők eligazítóak, a fel­elevenített korokhoz igazodó ruházat, kelléktár, hangszeres kíséret hiteles. Az Ivácson László ötlete alapján létrejött elő­adás további koreográfusai: Farkas Ágnes és Farkas Tamás m. v., valamint Tekeres Gizella és Melles Endre tánckarvezetők. Zenei szerkesztő Fazakas Levente, muzsikál a Heveder zenekar, ének Erőss Judit, szakmai tanácsadó Kádár Elemér, videodizájn Bálinth István.