Bemutatók alkalmával ritkán szoktunk olyan erős produkciókat látni a Tamási Áron Színházban, mint amilyen Jevgenyij Svarc A sárkány című darabja volt Vladimir Anton rendezésében. Részben a szerző, részben az alkotók érdeme, hogy egy rendkívül fontos, aktuális előadás született újra Sepsiszentgyörgyön, mely sok szempontból figyelemre méltó.
Születtek már jó előadások gyenge szövegekből, és nagyon jó szövegekből is készültek gyengébb produkciók, ezúttal azonban az a szerencsés helyzet alakult ki, amikor egy önmagában is nagyon erős, rengeteg fontos kérdést felvető, jól megírt tanítómesét úgy sikerült feldolgozni a színpadon, hogy azzal további értelmezési lehetőségeket, a befogadás új szintjeit villantotta fel az előadás. Jevgenyij Svarc A sárkány című darabja a zsarnokságról szól, arról, hogy az aljas, képmutató hatalmasok hogyan manipulálják a világot egyéni érdekeik mentén, figyelmen kívül hagyva az elnyomottak életét-halálát, szenvedéseit. Már négyszáz éve uralkodik a városon a sárkány, amikor megjelenik a hős lovag, aki szembeszállna vele, de úgy tűnik, a városka elöljárói nem gyűlölik elnyomójukat, nem akarnak szabadulni tőle, próbálják megakadályozni a lovagot abban, hogy megvívjon vele...
Több szempontból is rendkívül aktuális a történet, akarva-akaratlan korunk társadalmi-politikai összefüggéseinek tükrében szemléljük a látottakat. Az orosz–ukrán háború hátterében működő hatalmi törekvések, a magyarországi hatalmi erőviszonyok, a magyar külpolitika a nyugat-európai hatalmi rendszerben – szinte elkerülhetetlen, hogy ne ezek fényében értelmezzük az előadást, de ezen túlmenően például a Társadalmi dilemma című dokumentumfilmre is rímelnek a látottak, mely arról szól, hogy a közösségi média hogyan manipulálja a tömegek véleményét, tudatát, ismereteinket a valóságról.
Svarc kora, a sztálinizmus sok szempontból hasonlít korunkhoz, bár mi nem élünk diktatúrában. Ma is rendkívül nehéz eligazodni a tömegeket manipuláló információrengetegben, talán még sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint amikor mindenki számára nyilvánvaló volt a hazugság. Mert a rengeteg igazság mindent relatívvá tesz, felborítja az értékrendeket, mindent és mindennek az ellenkezőjét is megkérdőjelezi. Az egyik legszebb pillanat az előadásban, amikor Henrik, az egyik negatív főszereplő kijelenti: ő nem tehet arról, hogy ilyen ember lett, hisz ebben nevelkedett, „erre lett szocializálva”.
Nagyszerű a darab, elgondolkodtató és megrázó egyben, az előadás pedig tovább tágítja a szöveg gondolati tartalmát, újabb és újabb irányba mozdítva el az értelmezés lehetőségét. Az alkotók csak alapként viszonyulnak hozzá, melyre nagyszerűen építik rá a rendezői-színészi ötleteket. Vladimir Anton rendező valójában egy színészközpontú előadást hozott létre, melynek a humor jelenti az egyik erősségét, játszani tudnak minden replikával, élővé, frissé, igazzá téve ezáltal a történetet.
A polgármester és a fia félelmetes a gonoszságban, miközben viccesek is tudnak lenni, a hős lovag pedig időnként a történet leggyámoltalanabb szereplőjének tűnik. A sárkány ugyancsak sokszínű figura, több teljhatalmú vezetőtípust is képvisel, talán nőiessége és hiúsága a legkönnyebben dekódolható jellemvonása. Egy nőies sárkány és egy félénk lovag áll szemben egymással, akik mégis hitelesen tolmácsolják Szent György legendáját. Lehet, hogy azért, mert észrevétlenül ebbe az irányba alakul a világunk?
Sokat nevettünk a bemutatón, miközben időnként összeszorult a gyomrunk, ami a legjobb előadások egyik biztos ismertetőjegye. Rendkívül izgalmas volt, ahogy szavakká formálták a valóságot, mely körülvesz bennünket, máskor pedig éppen úgy játszottak, hogy a titkok kimondatlan maradjanak, miközben súlyos kérdések dübörögtek a nézőben. Gyönyörűen épülgettek a rétegek a színészi játékban, nagyon nehezen lehetne bármilyen skatulyába is besorolni a szereplőket, még az epizódszereplőket sem. Minden megszólalás hangsúlyos, minden villanás vakítóan éles. Valójában a negatív hősök irányították az eseményeket, mégis hitelesnek tűnt, ahogy végül átbillent a mérleg nyelve a jó oldalra. Jók voltak a ritmus- és hangulatváltások, de nemcsak forma volt mindez, művészet a művészetért, hanem a valódi tartalmak, igazságok színes-zamatos körete.
Elza monológja az esküvőjén meghatározó mozzanata az előadásnak. Ez az a pont, ahol a mese színes ködén át belénk nyilall a felismerés, hogy a sárkányok valójában bennünk élnek, az emberhez méltatlan események sunyi és gyáva szemtanúiban, akik néma szereplőkként asszisztálunk a zsarnoksághoz, háborúkhoz és a szomszédságunkban történő bűncselekményekhez.
Parti Nagy Lajos szövege friss, mai, élő, együtt lélegzik a szereplőkkel. Kivételt képeznek ez alól a kimondottan magyar vonatkozású utalások – „az nem lehet, hogy szív, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt”, fényesebb a kardnál a lánc, hunok vére a sárkány ereiben stb. –, melyek minduntalan kibillentenek, és valami olyan magyar aktuálpolitikai ízt próbálnak a néző szájába rágni, mely inkább beszűkíti az érzékelést, mintsem kitágítaná. Valójában nem is vette ezeket a poénokat a bemutató közönsége.
Egy másik viszonylag kényes pontja az előadásnak, hogy a sárkány szerepe három színészre van osztva, akik felváltva játsszák el azt. Ha nagyon figyel a néző, megérti, hogy ugyanarról a szerepről van szó, de az előadás nem adja egyértelműen okát ennek a meglehetősen erős rendezői gesztusnak. Talán csak azt erősíti, ami különben is érthető az előadásból, hogy bárki lehet sárkány, valójában nem a sárkányról, hanem a sárkányságról szól az előadás.
Erős képi világ jellemzi a produkciót, nagyszerű a díszlet. Egy arctalan emberfej körvonalát látjuk a háttérben, rajta hatalmas szem. Aztán megsokszorozódik ez a körvonal, s úgy tűnik, mintha a dragon barlangját látnánk valahol a felhők felett. Miközben a néma, arctalan, jellemtelen tömeget is beleláthatjuk a képbe. Üres árnyék-embereket, akikből hiányzik a lélek. Személyiség nélküli látszat-életeket, ahogy üres halmazokként, technikai eszközeink fogságában végigmenetelünk az életen. A jelmezek a történet elején diszkrétebbek, a párbaj után élénkek, színesek. A polgármester parókája pontos lenyomata az átalakulásnak. Nagyszerűen jelzi, hogy most már mindent szabad, de azt is érzékelteti, hogy ez a szabadság valójában hamis látszatvilág. A szem több változatban is megjelenik, a sárkány ruháján is szemeket látunk, melyek a páva farktollait idézik. A lélek tükre és a figyelő tekintet. A fül körvonalai is jól kivehetőek a falon, „itt a falnak is füle van...” A zene szintén hangsúlyos része az előadásnak, és az előbbiekhez is kapcsolódik: a folyamatosan hallható zajok sejtelmessé teszik a hangulatot.
Valójában csak akkor kel életre a szem, amikor előkészítik a gyilkosságot a lovag ellen, de mi tudjuk, hogy ez manapság része a hétköznapjainknak. Szinte mindegy, hogy kik vagyunk, mivel foglalkozunk, mindent tudnak rólunk, figyel és kontrollál bennünket a rendszer. Minden, amit lájkolunk, posztolunk vagy csak megnézünk a közösségi csatornákon, jól kitalált algoritmusokat indít el, és előbb-utóbb elénk jön minden, ami érdekelhet bennünket. Ki az, aki mindezektől függetlenül, valóban szabadon tud élni manapság?
Az előadás végén egy még nagyobb szem figyeli a közönséget a háttérből. Mintha belénk világítana. Újra emlékeztet arra, hogy bár mindnyájan lovagoknak érezzük magunkat, valójában a sárkányok is ott lopakodnak vagy tombolnak bennünk. Hogy látszólag kicsik és kiszolgáltatottak vagyunk, mégis félelmetes erőt képviselünk a virtuális valóságban. Olyan hatalmas erőt, mely az igazságok kiismerhetetlen szövevényében minden értéket megkérdőjelezve kibillentheti sarkából a világot. A szem a keresztyénség szimbóluma is, Isten figyelő tekintete. A lelkiismeretünk szeme. Igen, csalhatunk, lophatunk, ideig-óráig büntetlenül elnyomhatunk, halálba küldhetünk névtelen tömegeket, kisujjunk köré csavarhatjuk a világot, a lelkiismeretünk elől nem tudunk elmenekülni. Az a bizonyos szem ott van fölöttünk-bennünk. És minél
nagyobb a sötétség, annál élesebben világít.