– Gyerekként milyen viszonyban volt a Vox Humanával?
– Én voltam a Vox „utánfutója”. Az első emlékfoszlányaim az akkoriban nyílt Szakszervezetek Művelődési Házában tartott próbákról származnak, miután a Szilágyi család életének minden mozzanata összefonódott a Vox Humanával. Nekünk, gyermekeknek egyértelműen pozitív élmény volt, hogy a koncerteken megtapsolják a szüleinket, tisztelettel, megbecsüléssel viszonyulnak hozzájuk, ez még azért is kárpótolt, hogy egy-egy külföldi turné alkalmával két hétre a nagymamára voltunk hagyva. Ilyen esetekre azonban nem került sor túl sűrűn, mert a második – a pápai fogadással egybekötött – nyugat-európai turné után a kórust sok évre eltiltották a külföldi kiszállásoktól.

– Melyik volt az a kórusmű, amely először mászott kitörülhetetlenül a fülébe?
– Az egyik első még abból az időből származik, amikor a széksorok mögött tologattam a játékautót, a címe pedig az volt, hogy Scoală gazdă dă-mi cârnațul (Ébredj gazda, add a kolbászt), ma sem tudom, ki volt a szerzője. Akaratlanul is megmaradtak a mozgalmi nóták, például az August 23. Aztán amikor már annyira nőttünk, hogy magunkra hagyhattak, a szüleink már nem cipeltek bennünket kóruspróbára.

– Ezek után tekinthetjük „kényszerpályának” az ön későbbi pályaválasztását?
– Sokáig nem úgy nézett ki, hogy bármi közöm is lesz a zenéhez. Konzervatóriumra készülni akkoriban, a nyolcvanas évek végén kilátástalan dolognak számított. Országos szinten két-három helyet hirdettek meg évente, többnyire azokra is eleve megvoltak a jelöltek. Így aztán a szentgyörgyi művészeti iskolában végzett nyolc osztály után nem is a zenelíceumban folytattam, semmi értelme nem volt, a mai Mikes Kelemen Gimnázium jogelődjében végeztem, és a galaci egyetem élelmiszeripari kémia szakára készültem. 1990-ben érettségiztem, egy hétre rá hívott az egyik volt osztálytársam édesanyja, hogy Brassóban konzervatórium indul, egy hét múlva tartják a felvételit. Kriminális hét következett, de a csodával határos módon, elsősorban a zeneelméletnek és a szolfézsnak köszönhetően sikerült bejutnom.

– A karéneklés, karvezetés milyen helyet foglalt el zenei tanulmányaiban, érdeklődésében?
– A konzervatóriumot pedagógia szakon végeztem, egyrészt azért, mert a hangszeres tudásom nem engedélyezett többet, másrészt tanárként több elhelyezkedési lehetőség nyílott. A konzervatóriumba való bejutásomat követően édesanyám egyértelműsítette, hogy most már várnak a Vox Humanában énekelni, így 1990-től a kórus tagja lettem. Zöldfülűnek számítottam, kezdetben felnéztem rájuk, aztán fokozatosan felmértem, hol a helyem a kórusban.

– Fennállása első két évtizedében azt tartották a Vox Humana legnagyobb értékének, hogy valamennyi tagja felsőfokú zenei végzettséggel rendelkezett. Mítosz ez vagy reális tőkének számított?
– Valóban nagy előny volt ez, a kottaolvasás, a partitúra első látásra való leéneklése, szakszóval a prima vista olyan alapot jelentett, amelyre alapító karnagyként édesapám, Szilágyi Zsolt alapozni tudott, a közös munka gyakorlatilag a darabok előadásának csiszolásával kezdődhetett. Bizonyos mértékig azonban érdemes árnyalni a dolgot, hiszen a zenei diplomával rendelkezők között is akadtak olyanok, akik gyengébbek voltak, mint a jobb amatőrök. Az akkori repertoár azért volt szélesebb és változatosabb, mert mindenki magabiztos kottaolvasó volt, no meg valamennyi előadáson kottából énekeltek. Ez utóbbi gyakorlat fölött már akkoriban is vitatkoztam édesapámmal, mindig úgy tartottam, hogy a kottahasználat leszűkíti a karnagy művészi szabadságát. Egyetlen alkalommal fogadta el az álláspontomat, az 1999-es barcelonai versenyre készülve letetette a kottákat. A fogadtatás vegyes volt a kar­énekesek részéről, az eredmény viszont bennünket igazolt: aranyérmet nyertünk.

– A szigorú „kasztrendszer” 1990-től kezdődően lazulni kezdett, amatőrök is bekerültek a kórusba, az igazi nagy átalakulás azonban 1995-ben ment végbe a Vox Humana életében, amikor néhányan kiváltak a kórusból. Mi idézte elő a szakadást?
– Miután akadtak olyanok, akik egyre kevésbé tették oda magukat, az 1995-ös miskolci versenyt követően édesapám bejelentette, hogy az őszi újrakezdést már meghívásos alapon induló kórussal tervezi. Ezt követően a csapat egy része elment a kórusból, és megalapította a Pro Musica kamarakórust. Nagy érvágás volt, de nem olyan mértékű, hogy padlót fogjunk tőle. Az meg egyenesen hatalmas nyereség, hogy nyugodtabb hangulatban zajlottak a próbák, megszűntek a belvillongások.

– Beszélhetünk-e valamilyen értelemben a Vox Humanának Sepsiszentgyörgy, Háromszék kóruséneklésére gyakorolt hatásáról?
– Egyértelműen, hiszen a négyszólamú kóruséneklés műfajában a Vox Humana számít a legrégibbnek. Ezzel hagyományt is teremtett, és miután az 1990-es évek közepéig gyakorlatilag nem volt konkurenciája, az elvetett mag kezdte meghozni a termését, ma már csak Sepsiszentgyörgyön több mint tíz kórus működik. A karéneklés ugyanis korántsem csak az éneklésről szól, jelentős közösségépítő és kultúraterjesztő hatása is van. És ez kötelességekkel is jár.

– Három éven át kívülről követte a Vox Humana tevékenységét, majd édesapja megbetegedése után karvezetőként tért vissza a csapathoz. Mire volt jó ez a néhány éves szünet?
– Elsősorban arra, hogy felmérhessem, milyen változtatásokra lehet szükség annak érdekében, hogy a kórus változatlan összetételben még jobbá váljon, ütőképes maradjon. Miután édesapámban tudatosult, hogy a betegsége miatt már képtelen visszatérni a kórus élére, engem kért fel, hogy vegyem át a helyét. Azt mondtam, rendben, de csak bizonyos feltételek mellett. Mert már nemcsak az volt a tét, hogyan szólal meg a kórus, hanem az is, hogyan fog működni. A többség számára elképzelhetetlen, mennyi háttérmunkát, talpalást, esetenként előszobázást igényel ez.

– Mire számított, amikor az első próbán ismertette elvárásait a kórussal?
– Némi túlzással arra, hogy a második próbára az embereknek legfeljebb fele jön el. És kellemes meglepetésemre nem ez történt, mindenki jelen volt. Ahhoz persze el kellett telnie néhány évnek, míg a társaság rájött, hogy ha az ember kívülről tudja a darabokat, képes követni a karmestert, a kórus és közönség számára is magasabb művészi élményt hoz. Nálunk a kórustag nem nézhet se közönségre, se plafonra, csakis rám. Ez így jóval munkásabb, de eredményesebb is. Emiatt a repertoárunk talán valamivel szűkebb, úgy igyekszem összeállítani, hogy olyan műveket is bemutassunk, amelyeket más kórusok nem vállalnak, illetve olyan hangszerelésben adjuk elő ezeket, ami máshol nem jelenik meg. Azt tartom, nem érdemes valamit pont úgy csinálni, mint másik tíz kórus. Szívem szerint a koncertközönség összetételéből, hangulatából kiindulva helyben dönteném el az előadandó darabok sorrendjét, de be kell látnom, ennek vannak korlátai.

– A kórus ötvenesztendős, a tagok jelentős része még több évet számlál. Mit szándékszik kezdeni ezzel a „jelenséggel”?
– Talán ez az egyik legnagyobb kihívás, mivel nagyon nehéz kitartó, elkötelezett fiatalokat találni, akik hajlandóak időt és energiát áldozni a kóruséneklésre. Folyamatosan keresem az ilyen embereket, és az esetleges sikertelenségek ellenére sem adom fel. Hatalmas segítséget jelent a sepsiszentgyörgyi önkormányzat, a város polgármesterének támogatása.

– Az édesapja, a Vox Humana alapító karnagya hogyan tekint a fia keze alatt megszólaló mai kórusra?
– Folyamatosan érdeklődik a társaság, a próbafolyamat iránt, betegsége ellenére több koncertünkre is eljött. Számomra azonban az a legfontosabb, hogy megnézte az István, a király 2021-es előadását is. Annak idején, 1984-ben, az unszolásomra elvitt engem Budapesten a rockopera filmváltozatára, de az előadást végigaludta. Most meg végigsírta a produkciót, hogy az ő fia és az általa vezényelt kórus ilyen teljesítményre képes.

Szilágyi Zsolt Herbert
Sepsiszentgyörgyön született 1972-ben. Iskoláit szülővárosában végezte, a brassói Transilvania és a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott. A sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola könnyűzene-ének és zongora szakos tanára, a Plugor Sándor Művészeti Líceum korrepetitora. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus karnagya, a Session Jazz Band zongoristája. Díjak, kitüntetések: Isztambuli Nemzetközi Kórusverseny, arany minősítés (2014); Krakkói Nemzetközi Egyházi Kórusverseny, bronzérem (2018); Jagamas János-díj (Romániai Magyar Dalosszövetség, 2022).