László Zsuzsa
Az egyik nap a parkon mentem át, és felfigyeltem egy torzonborz férfira. Hangosan beszélt, és nem úgy nézett ki, mint aki ezt valakivel mobilon teszi. A korát elsőre nehéz volt megállapítani az elhanyagolt külső miatt, de közelebb érve hozzá, világossá vált, hogy nem idős ember.
És nem telefonon beszélt, hanem magában, és meg-megállva képzeletbeli emberekkel. Kíváncsivá tett, de nem akartam bámészkodni, elhaladtam mellette, de azért vissza-visszafordultam. Megszólított egy görkorcsolyázó lányt, és megkérdezte, hogy nyáron is szoktak korcsolyázni? A lány megállt vele beszélgetni, és türelmesen válaszolt a feltett kérdésre. Hogy igen, ez másfajta korcsolya, nem az a téli. Aztán továbbgurult, a torzonborz fiatal férfi utánanézett, majd hangosan beszélgetve a képzeletbeli embereivel, ő is továbbhaladt.
Az ilyen furcsa emberekre szoktuk mondani, hogy szegény bolond. De igazából ki a bolond és ki a szánni való közülük? Sokszor megfordult már a fejemben, hogy azok, akiket mi sajnálunk, gyakran megvetünk, lehet, hogy a maguk furcsa világában teljesen rendben vannak. Talán sokkal is inkább, mint mi, akik teljes normalitásunkkal megmosolyogjuk, megvetjük őket. Mindig, minden helynek megvoltak, megvannak a bolondjai. Nem véletlen az ősrégi „falu bolondja” mondás. Ki ne emlékezne a szentgyörgyi Bolond Ferikére? A csendes, szelíd, békés öregre, aki egyszer elkísért egy utcasaroktól az óvodába, mert rá mertek bízni. Nagyon vigyázott rám, és nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna. És az izgága, apró növésű fiatalra, aki katonaruhában szaporázott a városban, és mindenkivel beszélgetni akart, azt is gyorsan, érthetetlenül hadarva a mondatokat. Aztán „elmentek’’ mind a ketten. Szegényebb lett a város. Brassóban, ahol minden nyári vakációmat töltöttem, a nagyszüleim szomszédjában lakott egy bolond lány. Soha nem járt ki a házból, félig nyitott ablak mögül veszekedett a babájával. Aztán már felnőtt ő is, és tovább kiabált a babájának. Gyermekként nem értettem, hogy miért nem mehetek be sosem hozzájuk, mindenkivel játszhatok, csak vele nem. Szerettem volna tudni, hogy miért haragszik arra a babára. Később, amikor megértettem, hogy mi a baj, már sajnáltam. De lehet, hogy nem is annyira őt, mint inkább a szüleit.
És hogy ki a bolond, ki milyen világban él, ki a boldog vagy szánni való szerencsétlen, számomra továbbra is rejtély. Shakespeare sem véletlenül használta a bolondokat, mint valami szent, nagy gondolkodókat. Persze tudom, az kicsit más. És könnyű nekem, két egészséges gyermek szülőjeként ezeken filozofálgatni. De mégis…
