Megnéztem: a mögöttem álló kocsinak hátrafelé bőven volt helye a kényelmes manőverezéshez, tehát csak belém akartak kötni. Próbáltam mondani, hogy az utca közterület, a „fogadóbizottság” (három-négy felnőtt üldögélt kissé odébb a játszótéren, onnan kiabáltak rám) egy részének pedig udvara is van, ahova behúzhatja a járművét, de erre olyan méltatlankodás zúdult rám, hogy visszaültem és másik parkolóhelyet kerestem. Messzebb volt és szűkösebb, tényleg centizni kellett (ahogy abban a sorban mindenkinek), ám ezúttal nem fenyegetőzött senki, nyugodtan hagytam ott a családi járgányt arra a pár napra, amíg távol voltunk.

Aztán hazajöttünk. A kocsi jól van, köszöni, csak nekünk lett borúsabb a kedvünk. Amúgy sem volt rózsás, mert a lépcsőházban – ahol idősek, betegek, kisgyermekek és távmunkában, azaz otthon dolgozó személyek is élnek – hetek óta naphosszat fúrnak, döngetnek és kalapálnak, és ez valószínűleg egész nyáron így lesz, mert a közös fűtéssel elégedetlen lakók miatt mindenki kénytelen egyéni fűtést szereltetni – az is, aki tavaly végzett teljes lakásfelújítást, és az is, akinek az emelkedő kamatú hitele mellett kell ennek a több ezer lejes, váratlan és csak hosszú idő múlva megtérülő, ráadásul környezetszennyező beruházásnak az árát előteremtenie –, a régi rendszer átmenő csöveit ugyanis a leválók a többiek megkérdezése nélkül kivágták. A harag, a sértődöttség szinte tapintható, az eddigi kedves köszönések, udvarias kérdések, apró tréfák helyett csak mogorva és sietős arcokkal találkozni. És sok port is nyelünk a keserűség mellé. A cég emberei ugyan igyekeznek gyorsan és tisztán dolgozni, de hát gyakorlatilag minden falat át kell törni.

Jó lesz majd, ha minden lejár – vigasztalgatjuk egymást a családban. De azért tudjuk, hogy valami nagyon elromlott. Ahol rettegni kell egy hatalmaskodó háztulajdonostól és a téli fűtésszámláktól, ott a közösség, az egy helyütt élők természetes szolidaritása esik darabokra, eme elemekből pedig újabb, másféle falak épülnek az emberek között. Ezeket ki fogja lebontani?