A tény persze – mint minden – legalább két dologgal magyarázható. Az egyik a gyakorlatias megközelítés, miszerint a nemesítés folyamatában inkább a látvány, mint az illatozás felé tolódott el a szakértők általános igényeket kielégítő igyekezete. Elvégre ma már sokkal inkább a vizuális élmény utáni vágy határozza meg az esztétikát (is).

A másik sokkal összetettebb, megfoghatatlanabb, s az örök emberi lét rejtelmei felé viszi a gondolatot. Mert olyan illat – legyen szó a frissen sült kenyérről vagy szemet gyönyörködtető szirmokról – már csak az emlékekben létezik. S nem azért, mert manapság önmagában nem lenne, nem lehetne olyan illat, hanem sokkal inkább azért, mert a múló idő szépítő hatása varázsolja különlegessé. Valójában a visszahozhatatlanság illata ez, s ha a konkrét emlékekhez nosztalgiafoszlányok is társulnak – mint ahogy ez akár bevalljuk, akár nem: elkerülhetetlen –, akkor az egykori valóságtól elrugaszkodott, mégis annyira valóságos érzéssé szublimálódik.

Romantika ez, a racionálisan is vállalható fajtából. Mint ahogyan az irodalmi kánonból kimaradt (másokkal is megtörténik ez időnként) barcasági csángó költőnk, a Petőfi-kortárs Zajzoni Rab István verse is: „Rózsa illatával / kented hajadat, / csillogó harmattal / mostad arcodat.”