Péterfi Ágnes unitárius lelkész Pál apostol Timótheushoz írt II. leveléből idézett ünnepi áhítatában hangsúlyozta, „a rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által”. Úgy fogalmazott, a műemlék templom falai között ténylegesen rátalálunk arra a legbensőbb helyre, ahol egyek vagyunk, egyek azokkal, kik előttünk jártak, akik Isten szent nevét óvták és éltették a bennük ragyogó hit fénye által. Tetteiknek, a hagyományoknak mi vagyunk ma az örökösei, ahogy mindannak is, ami mellett elköteleződtek – mutatott rá. Azért fohászkodott Istenhez, hogy adjon „méltó hitet, gerincet, komolyságot, hogy a ránk bízott drága kincset meg tudjuk őrizni, élővé tudjuk tenni, hogy minden megnyilvánulásunk, minden tettünk, minden gondolatunk arról tegyen bizonyságot, hogy méltók vagyunk erre a szent örökségre”. 

Kicsiny, de lelkes közösség

A kilyéni unitárius egyházközség történetét saját kutatásai alapján Márk Attila elevenítette fel az ünnepségen. Jelezte: az, hogy mikor lett unitáriussá a kilyéni egyházközség, pontosan nem ismert, hiszen 1784-ben leégett a parókia és odaveszett az összes irat, így az ezt megelőző történelmet csak a falun kívüli levéltárakból, forrásokból ismerhetjük meg. Az első és legfontosabb iratként egy 1615-ben keltezett egyezményt említett, mely a faluban lakó református és unitárius hívek között született. Az írás szerint a hívek elosztották egymás között a templomot és a kápolnát, előbbi az unitárius, utóbbi pedig a református hívek tulajdonába került. Egy 1634-es protokollumban már a kilyéni egyházközség javai is megjelennek, s ezek felsorolása az 1693-as püspöki vizitációs jegyzőkönyvben is megtalálható.

A 18. század elején 25 unitárius családot jegyeznek Kilyénben. 1789-ben Lázár István püspök meglátogatja az unitárius egyházközségek zömét, megfordult a kilyéni templomban is, ennek nyomán pedig részletes leírásban említik a templomot, parókiát, mesterházát és földeket is. 1800-ban Nagy József lelkész iratai szerint javították a templomot, arról azonban nincs adat, hogy pontosan milyen munkálatokat végeztek. 1830-ban, az addig a református és unitárius egyházközség által közösen használt erdőt kettéosztják, s ebből az évek során nagyon sokszor a templom és az épületek javítása érdekében fát adtak el. 1849-ben leégett az énekmester-tanító háza, az új épületet egy árkosi mester készítette el. A munkálat annyira elszegényítette az amúgy is kis egyházközséget, hogy amikor 1852-ben újabb püspöki látogatás érkezett, ismét fát kellett eladni az erdőből, hogy a költségeket fedezni tudják. 

Amikor Sepsiszentgyörgyön elindulnak az iskolák, a diáklétszám is fogy, sokan inkább a városba mennek tanulni. A hívek száma is egyre apad, 1865 januárjában Nagy Ferenc lelkész Kolozsvárra írt levelében arról számolt be, hogy 1864-ben a kilyéni unitárius egyházközségben sem keresztelés, sem esketés, sem elhalálozás nem történt. 1875-ben Kilyénben 80 unitárius hívet írtak össze. Ugyancsak Nagy Ferenc lelkész egyházközségi monográfiájából tudjuk, hogy a kis közösség nehéz helyzetben volt, a lelkész fizetését sem tudták megfizetni. Sepsiszentgyörgy növekedésével az 1800-as évek végén beállt az a helyzet, aminek ma is tanúi vagyunk – fogalmazott Márk Attila: a fejlődés a városba vonzotta a környező falvakból a mesterembereket, a fiatalokat, így csak kevés híve maradt az unitárius egyházközségnek. 1894-ben József Lajos lelkészt azzal bízta meg a püspök, hogy bár Kilyénbe küldi, legfontosabb dolgának mégis azt tekintse, hogy Sepsiszentgyörgyön egyházközséget alapítson, növelje és gyarapítsa azt, „hiszen ott van a jövő”. 1905-ben a kilyéniek beleegyezésével a lelkész Sepsiszentgyörgyre költözik, mert egyre több a tennivaló a városban.

Az első világháborúig minden szántóföldet eladnak azért, hogy a templomot s néhány épületüket megtarthassák. A háború utáni időszakban felújítják, kifestik a templomot, szószéket, karzatot, kijavítják az orgonát. A második világháború után már nincsenek adatok a jegyzőkönyvekben a kilyéni unitárius egyházközségről, a későbbiekben a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség leányegyházává válik. „A kilyéni kevés unitáriusnak és az anyaegyháznak az az óhaja, hogy ez a templom megmaradjon, a felfedezett és a közben restaurált freskók által képviselt értéket megőrizzék, az épületet élettel töltsék meg” – összegzett Márk Attila.

Példaképeink a szentek

László király szentté avatásáról, a szentek tiszteletéről Márkus András plébános tartott ismertetőt. Úgy fogalmazott, szentnek lenni azt jelenti, hogy a három isteni erényt: a hitet, a reményt és a szeretet hősies fokon gyakorolni.  Hangsúlyozta, a szentek példát mutatnak nekünk e földi életben, és fontos, hogy legyenek olyan példaképeink, akikre feltekinthetünk, akiknek élete azt mutatja meg, miként kell hősnek lenni ott, ahová Isten helyezett minket. Felidézte, a kezdetekben az ősegyházban a krisztusi hitért életüket adó vértanúkat kezdték szentként tisztelni, majd később a hitvallókat is, akik földi életükben a hitüket úgy vallották meg, hogy minden körülmények között Krisztusért és embertársaikért tevékenykedtek. Megjegyezte, igazából Szent László idejében kezdődik az a szigorú egyházi procedúra, amikor László királyunk azt kérte Rómától, hogy avassák szentté István királyt, Imre herceget, Gellért püspököt és a két zoborhegyi remetét. László király halála után megmutatkozik a nép hatalmas szeretetből induló ragaszkodása, kikövetelik, hogy szent legyen, akkor valóban Rómához folyamodtak – mutatott rá. Úgy vélte, igencsak fontos, hogy több templomunkban megfestették Szent László király életét, hősiességének jeleneteit. Szükség volt arra, az itt élő székely határőr nép napról napra láthassa templomaiban a szent király példáját és tudja, hogy vitéz módon hogyan kell megőrizni szent hitünket. „Talán a legszomorúbb az, amikor kezdenek kihalni a peremvidéken az emlékezők, amikor más ajkúak foglalják el templomainkat, esetleg temetőinkben ledöntik a kereszteket, emlékeket. Éppen ezért öröm, hogy ma ezt a templomot nézhetem, hogy itt még magyar szó hangzik el, hogy magyar szentjeinkről emlékezünk” -- fogalmazott a plébános.  

Összefogni az értékmentésért

Az ünnepi rendezvényen a képzőművészeti egyetem diákjainak Szent László témájú festményeit Várallyay Réka  művészettörténész ismertette. Úgy vélte, a történelmi magyar egyházaknak össze kellene fogniuk azért, hogy a kilyéni unitárius templomot és a hozzá hasonló értékeket egy szálra fűzve bemutathassák, „hogy Háromszék tudja, hogy egy ilyen több száz éves hely, elképesztő falképekkel díszített templom mindig erőforrás lesz. Hogy ez élő örökség lehessen, mindannyiunk munkájára szükség van” – szögezte le. 

Jánó Mihály művészettörténész a rendezvény egyik házigazdájaként tartott átfogó, figyelemfelkeltő ismertetőt a kilyéni unitárius templomot díszítő, Szent László-legendát és Jézus keresztútját ábrázoló freskókról. Felidézte, a hetvenes években egy kultúrával foglalkozó agitátornak az volt a véleménye, hogy le kellene bontani a kilyéni templomot, mert szégyen ránézni a romos épületre. „Eszükbe nem jutott, hogy tulajdonképpen helyre lehetne állítani. Hála a jó Istennek, megmaradt a templom” – nyugtázta. A falfestmények bemutatása előtt kitért arra is, mennyire fontos volt a képi ábrázolás évszázadokkal korábban az írni-olvasni nem tudó emberek számára, illetve beszélt László király 1192-ben történt szentté avatásának pillanatáról is.