Szombaton az oltszemi nemzetközi fogathajtó versenyről Barótra vezetett az utam. A hatodi úton nyaranként néhányszor elvezetek Uzonkafürdőre, viszont ezúttal meglepett a javítás alatt álló útszakasz állapota. Tavaly a kanyarokban felszedték a kockakövet, alapoztak és aszfaltoztak, azonban mindezek ellenére az út kis túlzással rosszabb állapotú, mint a munkálatok előtt. A gyanútlan sofőrökre rengeteg gödör, kátyú vár, az út széle tele van a munkálatokat jelző táblákkal, amelyeket még nem gyűjtöttek össze.

Az útviszonyok ellenére a mérkőzés kezdete előtt negyedórával már az erdővidéki városban voltam. Először jártam a baróti városi stadionban, ahol a gyepszőnyeg kiváló állapotú, kevés osztályozót játszhattak ennyire jó körülmények között. A lelátó tele volt tökmag- és napraforgóhéjjal, amit vélhetően a korábbi mérkőzésekről hagytak hátra a nézők. Kiválasztottam egy helyet a lelátón, kis idő múlva közel hozzám helyet foglalt néhány gyermek is, akik előszeretettel dobálták szét az újabb tökmag- és napraforgóhéjakat. Sokan úgy gondolják, hogy az alacsonyabb osztályú mérkőzéseken megengedett, sőt, javallott a szemetelés – ám ez azért nem teljesen így van. 

A szervezők a szabályzatnak megfelelően piros-fehér szalaggal elkülönítettek egy kisebb részt a vendég szurkolóknak, akik azonban nem kísérték el a gyulafehérvári csapatot. Ezt kihasználva négy, vélhetően helyi fiatalember beült az elválasztott rész legfelső sorába, amivel eleinte nem is volt probléma. Bár a két csapat közel sem képviselt hasonló játékerőt, az első félidőben a házigazdák igyekeztek lépést tartani a vendégekkel, akik azonban a szünetig öt gólt lőttek. A tudásbeli különbség a közönség számára is nyilvánvaló volt, ezért nem is szidták a hazai játékosokat, akik mellesleg minden tőlük telhetőt megtettek a pályán.

A második félidő elején aztán néhány néző viselkedése magára vonta az én és a körülöttem ülők figyelmét. Egymást túllicitálva próbálták humorosnak vélt hozzászólásokkal kiváltani mások csodálatát, ami néha össze is jött, hiszen a gyerekek nevettek a két középkorú férfi „párbeszédén”. Egy szerintük be nem intett les miatt különféle jelzőkkel illették a partjelzőt, akit magyar nyelven azzal is fenyegettek, hogy átemelik a kerítésen, majd beleteszik a szemetesbe, amelyre ráül a túlsúlyos polgár. Trágár megnyilvánulásokban sem volt hiány, az utolsó negyedórában pedig arra biztatták a baróti labdarúgókat, hogy szabálytalankodjanak ellenfeleikkel.

Mindenki tisztában van azzal, hogy a lelátó nem színház, de azért az már kezd sok lenni, hogy néhányan azt hiszik, a labdarúgó-mérkőzéseken kell kiengedniük magukból a hét során a munkában felgyülemlett frusztrációt, főleg gyermekek füle hallatára, akik ebből az egészből csak annyit tanulnak meg, hogy így kell viselkedni, és magukkal viszik ezt a mintát. Lehet azzal érvelni, hogy az olasz, angol, szerb vagy spanyol szurkolók sokkal fékezhetetlenebbek, viszont ez akkor is összeegyeztethetetlen a sport szellemével, leginkább akkor, amikor a csapat összesítésben 18–3 arányban alulmaradt. Viseljük felemelt fejjel a vereséget, a szenvedélyes szurkolás természetesen a stadionok elengedhetetlen eleme, azonban a sportszerűtlenséget és az alpári megnyilvánulásokat mellőzni, irtani kell. A stadionokban és sportcsarnokokban olyan hangulatot kellene teremteni, hogy a legszenvedélyesebb szurkoló is kimutathassa a szeretett klub iránti rajongását, de mindez a gyermekek és nők számára se legyen riasztó. Egyértelmű, hogy a labdarúgás fontos szerepet tölt be a társadalomban, Európa több országához hasonlóan Erdélyben és Székelyföldön a futball a legnépszerűbb sportág, ezért próbáljunk a lelátókon úgy viselkedni, hogy az követendő példa legyen a jövő generációinak.