Ezt a ragadványnevet lassan kezdik elfelejteni a helybeliek, pedig történelmi súlya majdnem annyit nyom a latban, mint a falu által 1944-ben elszenvedett mártíromság. Másfél század alatt ennyire elfelejtette volna ez a falu, hogy miért muszka Szárazajta!? Nem tudom! – felelték a megkérdezettek. No, ezt írd meg, Zoli bácsi – szóltam magamhoz, hisz ez tiszta történelem!
A muszka kifejezést főleg a XIX. században használták, az orosz ember magyar népi neve volt, amit főleg Moszkvához kapcsoltak – okosított ki a világháló. A második világháború elején jöttek Árkosra az „oroszok”, és hajtották maguk előtt a kis növésű, alacsony „ukrán teheneket”, amelyeket szívesen oda- vagy eladtak azoknak a családoknak, amelyek helyet biztosítottak a menekülőknek. Édesapám, aki két világháborút kiszolgált, amikor háborús élményeiről mesélt, az oroszokat mindig muszkáknak nevezte. A szárazajtai születésű Nagy Gábor sepsiszentgyörgyi nyugalmazott tanárkollégám szerint a szárazajtai öregek is muszkáknak nevezték az oroszokat, azért kapta a falu is, a szárazajtiak is a muszka ragadványevet: „1848–49-ben, de mind a két világháborúban is ellepték az oroszok, vagyis a muszkák a szomorú sorsú Szárazajtát.” A falu nevében szereplő száraz előtagot többen a vízhiányos természeti viszonyokkal magyarázták/magyarázzák.
Őslénykeresőben
Az itt talált legrégebbi leleteket a Galat-patakban kell keresni. Ezek a csigák és kagylók, melyek kb. 3,5 millió esztendővel ezelőtt éltek abban a tóban-tengerben, amely Erdővidék helyén hullámzott. Nem mese, az 1960-as években a Párizsi Akadémia közölt kormeghatározásokat az erdővidéki lignitről és az azt fedő szürke márgáról, amelyet a falu lakói mindenütt „galambszürke agyagnak” neveznek. Ez az üledéksor abból a tóból-tengerből rakódott le, és sok mindent elmesél nekünk.
Először is azt, hogy azt a helyet, ahol Szárazajta fekszik, millió esztendőkkel ezelőtt állóvíz borította, amely lassan kiszáradt, a vízben élő apró kis csigák és kagylók kövületként a rétegekben maradtak, melyet aztán átvágott a jégkor idején a patak, feltárva az egykori élőlények mészvázait. Hogy jelentősek ezek a leletek, bizonyítja az a tény, hogy eddig ismeretlen fajok is előkerültek, melyeknek neve jelzi, hogy Szárazajtáról valók: ilyen egy elevenszülő őscsigafaj, a Viviparus aitaiensis és az ős fésűs szívkagyló, a Limnocardium aitaiensis.
De ezeknél talán még érdekesebb annak a szénrétegnek az összetétele, amelyet nem is olyan rég legközelebb Bodosban is bányásztak. Ebben a szénben megmaradtak az ősnövényeknek a levél- és termésmaradványai, ezekből lehet megtudni, hogy milyen növényekből keletkezett az erdővidéki szén.
Sajnos, a Galat-pataki őslénylelőhelyet nem jelöli eligazító tábla, jelenleg nem turisztikai jelentőséggel bíró látványosság, amelyről azonban tudniuk kellene azoknak, akik ismerni szeretnék a település értékeit.
Szárazajta
Kőbalta az Orotásban
A mindennapi megélhetésért küzdő falu csak akkor figyelt kissé rá a régmúltra, amikor – véletlen módon – előkerült egy-egy régészeti lelet. Ilyen volt az a „kőfejsze” is, amelyet Ábrahám Lajos, a téesz brigádosa talált meg 1973-ban, s amelyről a Szárazajta kismonográfiáját összeállító Mihály Gábor (1929–2013) tanító (Monológ a múltról, Sepsiszentgyörgy, 2007) megjegyzi, hogy „a legrégebbi tárgyi emlék falunk földjéről”, ő csiszolt kőkorszaki leletnek vélte.
Tudtunkkal régészeti összefoglaló nem jelent meg a településről, a közelében levő Besenyő-patak neve azonban sejteti, hogy időlegesen itt is megtelepedett e vándor nép. Az 1332-es pápai tizedjegyzékben előforduló Zozacha és Sanzacha nevű települést Orbán Balázs feltételesen Szárazajtával azonosította. A gróf Kálnoky család levéltárában 1487-ben szerepel a Száraz Aytha helységnév, a Székely Oklevéltárban, az 1567-es összeírásban Zarazaytha már 43 kapuval van bejegyezve. Népesebb település volt már akkor is a falu, mert a hagyomány szerint a XX. század elejéig Szárazajtán vezetett keresztül az Erdővidéket Alsó-Háromszékkel és Sepsiszentgyörggyel összekötő országút. Az út áthaladt a Tekse-patakon, majd kanyarok után érte el a közel 1000 méter magas Tekse-tetőt, a hegy élén lejtett be Kálnokra. Családunkban többször emlegették, hogy Kisgyörgy Mihály dédnagyapám a Teksei úton hozta feleségét, a tagbéli Incze Juliannát Szárazajtáról Árkosra.
Neves eklézsia, a papoknak még hisz a nép
Mihály Gábor, az említett falutörténet szerzője feltételezi, hogy Szárazajta első keresztény temploma a Puszta nevű helyen volt: „eredetileg katolikus templom lehetett – írja –, erre utal a beosztása, építési ideje ismeretlen”.
Számunkra nélkülözhetetlenek a hitelesnek tűnő helyi szájhagyományok és az emlékezet. A falu említett első templomának romjaira emlékezett a szárazajtai születésű, Sepsiszentgyörgyön élő Nagy Gábor nyugalmazott tanár, aki elmondta, hogy „romjainak környékén játszadoztunk gyerekkorukban, és határozottan emlékszem, hogy a romos faldarabokon színes festés volt. Bolthajtásos lehetett, s én úgy tudom, hogy a helyét eladták a románoknak. 1962-ben történt, hogy villanyoszlopokat állíttattak a faluban, és a Pusztán egy oszlopnak a helyét éppen a szóban forgó régi templom közepébe cövekelték ki. Amikor az emberek ásni kezdtek, nem is olyan mélyen sírokat találtak. Az egész régi templom környékén valamikor temető lehetett, mert a Pap Sándor háza helyén is szintén sírok voltak, ami csak egy olyan 50 méterre lehet a régi templomtól. Azt is beszélték az idősebbek – emlékszem –, hogy a régi templom helyben maradt köveit felhasználták az onnan nem messze levő, 1928-ban megépített görögkatolikus templom alapjaiba, amely jelenleg görögkeleti.”
Szárazajta 1600-ban már református volt – tájékoztatott Kelemen-Karikás Árpád parókus lelkipásztor. A régi templomot 1600 táján lebontatták, a ma is Pap-dombnak nevezett helyen állt. Erről nem maradt fenn semmiféle írásos emlék. Az új templomot a hívek kérésére a falu közepén húzták fel 1783–1790 között. Az 1802-es földrengéskor az épület összedőlt, csupán az alap és a keleti fal maradt meg. 1803–1804-ben újjáépítették a hívek és az erdélyi egyházkerület adományából. Az úrasztala és a szószékkorona 1804-ben készült. A tornyot Müller Ignác kőművesmester építette fel 1811-re, ez 33 m magas volt, a templom 400 ülőhellyel rendelkezik. Orgonája már 1790-ben volt, ezt Fiatfalvára adták el. 1906-ban Cioflek Miklós brassói orgonakészítő egy új orgonát épített, mely ma is működik. A nagyharangot Klein Oszkár öntötte Kudzsiron 1936-ban, 1923-ban ugyancsak Kudzsiron a kisebbet, melyet Rácz Sándor öntött újra 1986-ban.
Érdekes, hogy faluhelyen sok minden mondává válik. Így volt ez Szárazajtán is. Túl azon, hogy a harangok egy részét ágyúba kérte Gábor Áron, majd tömegével elrekvirálta a törvény mind az első, mind a második világháborúban, elmondták, hogy „a legnagyobb harangot a presbitérium nem szándékozott átadni, és elrejtették a Rakottya tetején levő mocsárba vagy tófélébe”.
Koncza Samu nyugdíjas bányász és felesége
Szárazajta örök gyásza
Szárazajta neve szomorú esemény kapcsán vált széles körben ismertté, amikor az 1944. szeptember 26-án bevonuló Maniu-gárdisták a helyi iskola udvarán 13 személyt páratlan kegyetlenséggel kivégeztek. A tett helyszínén, az iskola belső falán elhelyezett emléktáblán csak ennyi áll: 1944. IX. 26-i halottainkért – RMDSZ. Előtte egy emlékkopján ennyi: 1991. Faragták: Péter Attila, Máthé Imre. A település központjában jelképes módon a 13 vértanúnak tizenhárom bazaltoszlopból összeállított emlékművet emelt a felejteni nem akaró és nem tudó utókor, amely Vargha Mihály Sepsiszentgyörgyön élő szobrászművész alkotása (1994). Szeptemberben szoktak egybegyűlni az emlékműhöz a mártírok maradékai és az emlékezni akaró rokonok. Ekkor van helye az imának, elhelyezik a virágkoszorúkat és virágcsokrokat, megszólal a fúvószenekar.
A baróti szénbányáknál magam is meggyőződtem arról, hogy mennyire nem felejtenek a „szárazajtai maradékok”. Szakmai továbbképző tanfolyamon vizsgáztattunk, amikor a szárazajtai Nagy D. Józsefre került a sor. Kiváló munkás volt, de a továbbképzői bizonyítvány hiányában törvény tiltotta magasabb fizetési kategóriába való besorolását. – Mérnök úr, kérem – mondta Nagy D. József –, én nem vagyok hajlandó román nyelven vizsgázni, mert az én apám is a kivégzettek között volt! – Józsika – szólaltam meg –, az a múlt, a vizsga pedig a jelen parancsa, mert a munkájáért kenyeret keres a családnak. Idő teltével Nagy D. József halálos balesetet szenvedett a vargyasi szénbányában, szárazajtai sírjánál én búcsúztattam a vállalat szakszervezeti bizottsága nevében, népes részvételő bányásztömeg jelenlétében. Szárazajta férfijai közül sokan dolgoztak a bányában. Mi a 80. életévét tapodó Koncz Samuval szorítottunk kezet, aki megígérte, hogy augusztusban ott lesz a Barótra tervezett bányásznapon.
Újságcikkek, riportok és kötetek emlékeznek a páratlanul kegyetlen vérengzésre, amelyre röviden csak azért térünk vissza, mert történetének legjobb és okiratokkal alátámasztott ismerője éppen a Háromszék napilap korábbi munkatársa, Benkő Levente, a kolozsvári Művelődés jelenlegi főszerkesztője, aki a sepsiszentgyörgyi Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában már 1995-ben megjelentetett Szárazajta című kötetét utólagosan 2011-ben kibővítette, amikor hozzá tudott férni a kutatható okmánygyűjteményekhez. „Mindenekelőtt az 1999-ben megalapított, de munkáját csak 2000 márciusában megkezdő Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács, közismertebb nevén a CNSAS levéltárában sikerült átvizsgálnom a szárazajtai vérengzés nyomán és okán a helybeli magyarok és románok között lezajlott per iratanyagát, ugyanakkor szintén ott a Maniu önkéntes ezred keretében 1944 őszelőjén Bukarestben, valamint Erdélyben létrehozott önkéntes osztagok iratanyagának egy részét. Hozzájutottam az egykori Háromszék Megyei Csendőrlégió, valamint Miklósvár járás népőrségének iratanyagához, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár sajtógyűjteményéhez is. Olyan korabeli lapokat tanulmányozhattam át, amelyek az előbb említett forrásokkal egyetemben tovább árnyalják a szárazajtai történésekről alkotott képet. Mindezek a források a Szárazajtán lezajlott 1940. szeptemberi magyar–román torzsalkodások, az 1944. szeptember eleji német–román katonai összecsapás, valamint a Maniu-gárda szeptember 26-i vérengzésének egyes részleteit taglalják.”
Iskola és emlékmű
A tudás háza
Az ajtai iskola homlokzatán 1996-ban elhelyezett emléktáblán olvasható: „Falunk szülöttje Ajtai Abod Mihály (1704–1776), Árva Bethlen Kata udvari papja, a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgató-tanára, tudós, orátor, tankönyvszerző, iskolánk névadója. Készítette halálának 200. évfordulóján a szárazajtai Ajtai Abod Mihály Általános Iskola tantestülete és diákjai.”
A névadó Szárazajtán született 1704. szeptember 29-én, meghalt 1776. november 16-án. Tanulmányait Marosvásárhelyen kezdte, 1719-ben Nagyenyeden folytatta, s a német nyelv alapos megtanulását Szászvároson fejezte be. 1732-ben külföldre ment, 1734–35-ben Franeckerában tanult, s ugyanebben az évben onnan visszatérve – hálából – gróf Teleky Józsefné Bethlen Katalin házában udvari pap lett. Az enyedi kollégium 1737-ben választotta meg professzorának, s 1738. január 15-én foglalta el székét, melyhez a keleti nyelvek, régiségtan és történelem tanítása tartozott. Bod Péter szerint enyedi tanár korában olyan könyvtárat szerzett az iskolának, hogy ahhoz hasonló Erdélyben sehol sem volt. Nem csak Erdélyben, de külföldön is mint elsőrangú nyelvtudóst ismerték. Ajtai latin grammatikáját Erdély minden református tanintézetében tankönyvül használták. Családot nem alapított, mindenét iskolájára hagyományozta. Porai a nagyenyedi tanári temetőben nyugszanak.
Emlékeznünk kell a csomakőrösi gyökerű Gecse családból Szárazajtára származott tudós marosvásárhelyi orvos Gecse Dánielre (1768–1824) is, aki anyjának körülményes élete miatt nem Szárazajtán született, de a szárazajtai előnevét haláláig viselte. Rokonai Hunyad megyébe kerültek, az ottaniak adatait a 90 éves, jelenleg Hollandiában élő Ajtai Gábor tartja nyilván, aki kapcsolatot ápol a szárazajtai református egyházközséggel is.
Kelemen-Karikás Árpád lelkipásztor
Volt és nincs: Kurtavára Szárazajtán?
A szájhagyomány úgy tudja, hogy a Kurtabércének nevezett terület és a Kakucsi malom között valamikor volt egy falu. Ezt a tatárok elpusztították, és elmenekült lakói két közeli helyen telepedtek le: fele fennebb, a víz mentén alakította Szárazajtát, fele lennebb, ott, ahol a Tekse-patak kiér a hegyekből, Középajtát.
Szárazajtán az akkor már 81 éves Gecse Cs. Lajos bácsi elmondta nekem, hogy „Kurtavára egy Kurta nevű lányé volt, és leányvár volt. Kakucs térsége pedig egy másik leányé, Kakucs Kata birtoka.” Lám, eléggé messze Oltszemtől és Berecktől e falu hagyományában is visszatér a leányvár elnevezés!
1979-ben a 79 éves Incze Viktor székely ezermester, a Tekse-patak melletti molnár mesélte, hogy a Kakucs Lügetje nevű legelőkön „ma is jól látszanak a régi házak, kertek, szántóföldek helyei”. Szerinte ott is egy kicsi település volt, s ennek volt védővára, menedékhelye Kurtavára. Voltak, én is emlékszem – állította Incze Pál nyugalmazott szárazajtai tanár 2003-ban.
Egyik szárazajtai utam alkalmával felkerestem néhai Német Béni bácsit is, aki akkor 83. életévét taposta. Mosolyogva mondta, hogy Kurtavára létezett, de nem valami gazdag emberé volt, hanem azt a szegény szárazajtai földművelő nép építhette saját szükségletére, hogy legyen, ahová meghúzódnia vész idején.
2002 májusában találkoztunk Szárazajtán Nagy Dénessel. Az erejében levő férfiú kérdésünkre ezeket válaszolta: „Úgy lehet, hogy nálamnál jobban senki sem ismeri Kurtavárát. A kommunista világban, mert én nem állottam be a kollektívbe, nekem pontosan ott adtak vissza földet. Elég magasan fekszik a hely, s azért kaptam ott ki az én részemet, mert a talaj gyenge volt, s gondolták, hogy kínlódjak vele. Azt a helyet valamikor erdő borította. Én jól megganéztam a földet, s olyan búzám lett rajta, mint a Duna. A régiektől azt hallottam, hogy valamikor ott feküdt a kicsi Szárazajta.”
Nem sok ez a régész számára, de nem szabadna veszni hagyni, mert hogyan kezdhetnének majd kutatásba és ásásba, ha nem a helyiek szóhagyománya alapján? Mert jön egyszer egy olyan gazdagabb és csendesebb idő ezen a tájon, amikor lesz kedv, igény, pénz és engedély arra, hogy a szakemberek megszólaltassák ezeket a mélyben nyugvó és némán hallgató köveket.
Látogatásunk alkalmával tájékoztatott Konsza András Emil, Bacon község alpolgármestere, hogy megkezdik a községközpont és a falu közötti megviselt aszfaltburkolat javítását/foltozását, és megtették a szükséges lépéseket, hogy folytathassák a korszerűsítést a szomszédos zalánpataki községhatárig.
