Meghatározás szerint a tanárkodás vokacionális foglalkozás, azaz elhivatottságot igényel. Így ezt a szakmát jól csak beleéléssel, ráérzéssel lehet végezni, egyéni bánásmódot alkalmazva ,,lélektől lélekig".

Nagy a különbség azonban a régi falusi tanító szolgálata és a mostani idők tanári szolgálata közt. Míg a régi tanító kevés gyereket tanított, sokat gyakoroltatott, és személyes kapcsolatot tartott fenn minden családdal, a mainak több gyerek jut, túlzsúfolt program, személytelen családi kapcsolatok, lélekben árva gyerekek — sokszor — és tanácstalan szülők.

A réginek volt döntési szabadsága a miből mennyit illetően. A mostaninak aprólékosan kielemzett programok adják az átmutatást, írják elő a tananyagot. Valamikor a tudás elsajátítása a ,,kevesebb több" elv alapján zajlott, s azt a keveset mindenki meg tudta tanulni. Így több elégtétel jutott tanárnak, diáknak egyaránt. A most divatos ,,minél többet" szemlélet — nálunk divatos — elvileg a tudásalapú társadalmat alapozza meg, gyakorlatilag felszínessé, összezsúfolttá tesz mindent.

A tanár vergődik az egyre alacsonyabb tudásszintű kínálat és az egyre magasabb követelmény között, mert neki minden igénynek meg kell felelnie. Miközben szélmalomharcát vívja, egyre inkább megbizonyosodik a nevelés szükségszerűségéről, de erre fektetve a hangsúlyt lemarad a napra beosztott, előírt anyaggal. Mérlegelnie kell, és döntenie: ép lelkű, gyakorlatias, de kisebb tudású gyerekre adja-e a voksát, vagy sokoldalúan képzett, de sokszor szociálisan félszeg nebulóra.

Ha az előbbit választja, a szakértelmét vonják kétségbe, ha az utóbbit, akkor a nevelői munkáját. Az egyik rosszabb vizsgajegyeket, a másik kevesebb esélyt jelent a felnőttéletben.

A régi tanító irányítását, döntését elfogadta a szülő és a társadalom egyaránt: ez munkásembernek való, ebből tanult ember lesz, és így megőrizték együttesen a minőséget. Ma minden szülő tanult embert szeretne a gyerekéből mindenáron, hiszen a társadalom csak magas képzettségű embereket szeretne, de egyik napról a másikra, nem számolva a reális lehetőségekkel.

A tanár meg csak szolgál: a diákot, akivel együtt érez, de aki sokszor nem partnere a tudás megszerzésében; a szülőt, aki annyira elmerül saját problémáiban, hogy meg-megfeledkezik gyereke lelki szükségleteiről; az államot, amely teljesítményt vár el, és jól nevelt egyéneket, de nem tiszteli saját törvényeit sem. Évek óta lobog és lelkesedik, miközben az ellentmondó reformok és érdekek kereszttüzében látja az ellehetetlenedett családi életet, a növekvő számú fiatalkori szenvedélyfüggőséget, öngyilkosságot, megriadt fiatal kollégáit, a társadalmi leértékelődést. Közben tovább álmodik és tanít — s tanítja most már önmagát is —, hogy mindez ne fájjon.