Egymillió magyar – ez idén a tét

Az eddigiek alapján az összeírás ugyanannyira tekinthető sikeresnek, mint amennyire kudarcosnak – vélekedett Barna Gergő szociológus, az Erdélystat (erdélyi statisztikai szolgálat) vezető munkatársa, aki szerint mindenki belefáradt a március 14-én elkezdődött népszámlálásba, amelyet a múlt héten már harmadszor hosszabbítottak meg. Pedig jól indult: bevezették az online, önkitöltéses szakaszt, ami abszolút újdonság volt, de a tájékoztatással adós maradt az állam: bár a honlap már tavaly júliusban működött, és úgy volt, hogy ősztől kezdődik is a kampány, ez elmaradt: sem a kormányt, sem a román pártokat nem érdekelte, hogy mi történik (csak az RMDSZ hajtott rá), ráhagyták a statisztikai intézetre az egészet. Az állam adminisztrációs kapacitása azonban csökkent – 2011-ben személyes lekéredezéssel két hónap alatt számoltak össze 19 millió lakost, és utólag emeltek be mintegy 6 százaléknyi adatot a meglévő statisztikákból, most négy és fél hónapig húzták az első két szakaszt –, emiatt pedig megkérdőjeleződik az adatok valódisága is. A szociológus arra számít, hogy az idén nagyobb lesz azoknak az aránya, akiket létező állami adatbázisokból írnak be, és elmondása szerint társaival együtt „arra gyúrnak”, hogy a magyarság 95 százaléka legyen valóban megszámolva. Az utólagos feltöltés során ugyanis a nemzetiséget, anyanyelvet és vallást nem írják be, hanem a ténylegesen összeírtak arányai szerint számolják vissza.

Barna Gergő elmondta: ők becsült lakosságszámmal dolgoznak, az Országos Statisztikai Intézet (INS) ellenben célszámot emleget (19 milliót), amiből a múlt héten 16,6 millió volt meg, és remélik, hogy július végéig (amikor tényleg le kell zárni a második szakaszt) meglesz a 17–17,2 millió. Ez a becsült lakosság 90 százalékát jelentené, és ha a magyarság is ilyen arányban szerepel, nem lesz meg az egymillió, hiszen annak 90 százaléka 990 ezer fő. Egyelőre jobban állunk, bár a szakemberek sem látnak bele az adatokba, nem tudják, mennyire tiszták azok (lehetnek még dupla vagy elrontott űrlapok), és azt, hogy mennyit fognak beemelni a harmadik szakaszban. Csak utólag, éppen az etnikai változókból fogják látni ezt, valamikor december végén. Barna Gergő beszélt még a székely kategóriáról is, ami a népszámlálás kapcsán sok álmatlan éjszakát okozott: mivel voltak, akik kardoskodtak érte, azt javasolták, hogy a székely identitás mellé kerüljön oda zárójelben a magyar is, hogy világos legyen, ám a zárójelek közben eltűntek, és most egyenrangúnak tűnik a székely és a magyar nemzetiség, ami a kisebbségi jogok érvényesítésél gondokat okozhat, habár csak egy viszonylag szűk réteg tartja fontosnak, hogy székelyként jelenjen meg a statisztikákban. A csángókat illetően is volt ilyen vita, de belőlük végül nem lett alkategória, a kettős vagy vegyes identitást illetően pedig nem volt konszenzus.

A szociológus a nyelvi meghatározást tekintené jobbnak, csak sajnos Romániában a nyelvi jogok az etnikai hovatartozástól függnek, nem azt nézik például egy osztály indításakor, hogy hány magyar anyanyelvű gyermek van a településen, hanem azt, hogy hányan magyar etnikumúak. Barna Gergő szerint a harmincévi „természetes veszteség” mintegy félmillió magyar, hangsúlyozta azonban, hogy nagyon bizonytalanok a számok. Hozzátette: 2011-ben még 1,3 millió­nyian voltunk. Idén a Népszámlálás.ro csapata az első szakaszban látott nagyobb lehetőséget arra, hogy mozgósítsa a magyarságot, és ez sikeres is volt, a magyarok mintegy 56 százaléka élt az önkitöltés lehetőségével (otthonról mintegy 15 százalék, a többiek az összeírópontoknál), miközben országszinten 47 százalék ez az arány –, a második szakaszt azonban  „kissé elaludták”, ezért a magyarság aránya a végső összesítésnél kisebb is lehet.

A nagy számok csapdája

Rengeteg technikai malőr volt az idei népszámláláson, habár a struktúráját jól kitalálták, és bőséges határidőket szabtak – vélekedett Kapitány Balázs demográfus, a budapesti Népességtudományi Intézet munkatársa, majd felsorolt jó néhány hibát. Az első, önkitöltéses szakasz kapcsán kiemelte, a kérdőív nem volt ügyfélbarát, az online íveket pedig hiányosan is le lehetett zárni. A második szakaszban sok esetben hibás címre küldték ki a számlálóbiztosokat, és néhol átestek a ló túlsó oldalára (olyan adatok miatt hagytak nyitva számos kérdőívet, amit a lakók nem mindig tudhattak: például, hogy mikor épült a házuk). A harmadik szakaszban az előző kettő alapján fogják kiszámolni többek között a hivatalos etnikai arányokat is, ami ronthat is, javíthat is a magyarság helyzetén. Már a rajtot is elhibázták, hiszen egy tipikus romániai jelenség miatt – nem futott le idejében a közbeszerzési eljárás – nem készítették fel a lakosságot a lekérdezésre, a statisztikai intézetnek nem voltak meg az eszközei. Az adminisztrációs kapacitás hiánya Székelyföldön is látszik, magyar kisvárosok is rosszul állnak az összeírással, ami a magyarországi szakember számára meglepő, és „ha nem gonoszkodás, akkor ügyetlenkedés”, egy-egy nagyvárosban (például Bukarestben és Temesváron) pedig egész körzetek vannak számlálóbiztos nélkül.

Kapitány Balázs elmondta: Szlovákiában komoly viták után betették a második nemzetiséget is, mert ott sokkal több a vegyes házasság, és erősebb az asszimiláció, mint Erdélyben, de „sokkolóan kevés”, 6–7 százalék volt a kettős identitásúak aránya, holott 20–30 százalékra számítottak. A legnagyobb sokk a cigány közösséget érte, ők 40 százalékot veszítettek ezzel. A demográfus szerint kérdéses, hogy Erdélyben stabilizálná-e a vegyes rétegek magyarságát a kettős hovatartozás vállalhatósága, egyelőre azonban úgy látszik, hogy nagy etnikai változások a kivándorlás és asszimiláció dacára sem lesznek, habár térségenként más-más jelenségek figyelhetők meg: a Partiumban és Marosvásárhelyen, illetve ennek környékén, ahol sok a magyar cigány család, a román szaporulat alacsonyabb, a szórványban azonban a magyarság gyors felszámolódást mutat. Egészében véve az erdélyi magyarság gyermekvállalási kedve és halandósága nem különbözik lényegesen a magyarországiaktól. Az idei népszámlálást illetően a magyarországi szakember zseniális megoldásnak tartja, hogy a román állam a harmadik, feltöltéses szakaszt is törvényesítette, mert a román elit megértette, hogy a nagyobb szám jobb – több európai uniós forrást, európai parlamenti mandátumot és hasonló előnyöket jelent –, emiatt pedig picit még hozzátesz a valós számokhoz, csak annyit, amennyi még elfogadható; szerinte a kelet-közép-európai államok mind besétáltak ebbe a csapdába.

Nem lesz objektív a kép

2011-ig hittünk abban, hogy a népszámlálás valós adatokat ad a lakosságról, akkor azonban történt egy nagy váltás – ismerte be Kiss Tamás szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, aki szerint a kilencvenes években kétmillió romániai magyartól indultunk, de 2002-ben már reálisabb képünk volt. A népszámlálásról azt hittük, hogy az államnak van kapacitása és szándéka is a lakosság teljes és alapos összeírására, de már 2011-ben is nagyon sok volt a „ha” meg az „akkor”, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem a valóság megismerése volt a cél, hanem az, hogy a létszám ne menjen húszmillió alá. Ezt akkor utólagos korrekcióval érték el, most pedig elébe mentek, közben pedig  radikálisan csökkent a kapacitás. Ez a kép nem lesz objektív – figyelmeztetett –, és ennek óriási etnopolitikai tétje van. Dél-Tirolban a kisebbségi jogok érvényesítése külön nyilvántartáshoz kötött, ezt pedig úgy állítják össze, hogy tízévenként (a népszámlálástól teljesen függetlenül) mindenki köteles bejelenteni, milyen nemzethez tartozik. Nálunk most több torzulási pont azonosítható: a szórvány, ahol a magyarok aránya lehet jobb is, rosszabb is a valóságosnál, attól függően, hogy mennyire írták össze magukat ők és a románok, de él mintegy 105 ezer magyar cigány is Erdélyben, akiknek zöme 2011-ben még magyarnak vallotta magát. A harmadik probléma az, hogy az idénre kitűzött 19 milliós létszám a valóságosnál jóval kisebb mértékű kivándorlással számol. Dilemma volt már a kiindulási pont is: legyen húszmillió? Kiss Tamás véleménye szerint több transzparenciával több gond megoldható lett volna.