Olaszteleki házuk udvarán, a hatalmas diófa árnyékában beszélgetünk. Lapozgatjuk közös emlékeink már-már foszladozó lapjait. Hubával először 1974-ben találkoztunk. Ő mint zenei szakértő dolgozott a Kovászna Megyei Szaktanácsnál, én mint műsorvezető a Szakszervezeti Tanácshoz tartozó Vadrózsák Népi Együttesnél. Három év múltán én visszamentem az egészségügyi nevelői munkámat folytatni, Huba maradt a Szakszervezeti Tanácsnál, átvéve a Vadrózsák zenekarának a vezetését mint karmester és művészeti irányító. Azóta nem találkoztunk. Most ülünk egymással szemben, életéről érdeklődöm.
Magyarszovátról Homoródalmásra
– Magyarszováton születtem 1941. szeptember 28-án – kezdi a beszámolót Benczédi Huba. – Nagyapám ott volt unitárius lelkész, édesapám pedig kántortanító. Hatéves voltam, amikor nagyapám nyugdíjba ment és a család Homoródalmásra költözött: ott volt nagyapám szülői háza, az ősi otthon. Ott végeztem az általános iskolát, majd Székelyudvarhelyen a gimnáziumot, ha úgy teszik, a középiskolát. Érettségi után felvételiztem a kolozsvári Gheorghe Dima Zenepedagógiai Intézetbe, amelyet 1963-ban sikeresen elvégeztem, majd 1963–1966 között levelezési úton elvégeztem a bukaresti Ciprian Porumbescu Zeneakadémiát.
1963 és 1968 között zenetanárként dolgoztam Lövétén, majd Homoródalmáson. Akkoriban úgy volt, hogy amikor végeztél, kihelyeztek, természetesen oda, ahova akartak, ahol szükség volt a munkaerőre. Lövétén csak rövid ideig voltam, mert a homoródalmási néptanácsnál úgy döntöttek, hogy nekem otthon a helyem: átveszem a kulturális élet irányítását, kultúrigazgatóként szervezem és irányítom a táncegyüttest, a zenekarokat. A három cigányzenekar mellett volt fúvószenekar is. Volt ott minden, csak össze kellett fogni a tevékenységüket. A zenekart édesapám tanította be, a cigányzenekarokkal a táncegyüttes gyakorolt, és szereplésükkor ők húzták a talpalávalót. Akkor bőven volt zenész, most sajnos keresgélned kell. Homoródalmás akkor a Maros Magyar Autonóm Tartományhoz tartozott Udvarhely rajon részeként.
Lövétén nagy iskola volt, három párhuzamos osztállyal évfolyamonként. Ott tanított a sepsiszentgyörgyi Lakatos Béla, akivel jó barátságban voltunk. Ő szólt a megyésítéskor, hogy zeneszakos tanárt keresnek a Kovászna Megyei Szaktanácshoz. Így kerültem Sepsiszentgyörgyre zenei szakirányítónak 1968-ban. A kórusokkal és a népi zenekarokkal kellett foglalkoznom.
Sepsiszentgyörgyön
1970-ben megalakult a Szaktanács keretein belül a Vadrózsák Népi Együttes, és annak zenei szakirányítója, majd művészeti vezetője lettem. 1975–1981 között zenei szakirányító voltam a Népi Alkotások Kovászna Megyei Házánál is. Két népzenei gyűjtésem is megjelent önálló kiadványként: Felsütött az esthajnali csillag – Kézdiszentléleki népdalok, 1970-ben, valamint Két hegy között felsütött a holdvilág – Kovászna megyei népdalok, 1977-ben. Az 1977-ben megjelent, Népdalfeldolgozások kórusok és zenekarok számára című kiadványnak társszerzője és szerkesztője voltam. Vannak tánckompozícióim is: Küküllő menti táncok, Menasági táncok, Mezőségi táncszvit, Nyárád menti táncok, Korondi táncok, Erdővidéki népdalok, Maros menti táncok.
A Vox Humana kamarakórus alapító tagja és énekese voltam, a textilgyár kórusát én alapítottam, a szentgyörgyi tanügyi női kar és a baróti bányászkórus karnagya voltam a 70-es évek második felében. Közben a Székely Mikó Kollégiumban is tanítottam zenét.
1969-ben házasodtunk össze Balássy Piroskával. Ő népdalénekes volt, így pályánk szerencsésen összefonódott. 1975-ben megszületett Hunor Lehel, majd 1977-ben Magor fiunk. Mindketten az együttesnél dolgoztunk a feleségemmel. Az 1980-as évek elején már nem lehetett összeegyeztetni a gyermeknevelést a sok turnéval, amit a Vadrózsákkal végeztünk. Egy darabig, amíg a gyermekek óvodások voltak, anyósom elvállata őket, amíg kiszálláson voltunk az együttessel, de egy idő után már nem bírta. És következett az iskola, s ott a gyermekek neveléséhez a szülők állandó jelenlétére feltétlenül szükség van. Így 1983-ban eldöntöttem, új munkahely után nézek. Nagyon jó döntés volt, mert 1984-ben megszületett Zsuzsikánk is.
Balássy Piroska kiegészíti az elmondottakat: – Az együttes is elkezdett hanyatlani akkor, anyagilag rosszul állt, hol fizettek, hol nem. Orbán Árpád, a Megyei Szaktanács elnöke nem akarta Hubát elengedni. Orbánnal kezdtük, az ő első elnöksége idején alakult a Vadrózsák együttes. Ő nagyon támogatott. Aztán elvitték Bukarestbe a központi Szaktanácshoz. Amikor visszakerült, már szorult a helyzet, nem tudott akkora anyagi hátteret biztosítani, amekkora az együttes fenntartásához szükséges lett volna. Erre jött még a nagy nyomás, hogy külön román műsort is össze kell állítani… Én hamarabb felmondtam, a gyermekeket neveltem. Huba még maradt. Akkor már csak a zenekar volt a Vadrózsák együttesé. Hubának Moldvában kellett turnéznia a zenekarral, különböző román szólistákkal. Akkor végképp elment a kedve.
Erdővidéken
– Valahova olyan helyre kellett menni, ahol lehetőségünk van gyermekeink nevelésére – folytatja Benczédi Huba. – Úgy adódott, hogy volt egy zenetanári állás Baróton, a Gaál Mózes Általános Iskolánál, azt megpályáztam, s meg is kaptam. Hívtak is, mert én voltam az akkori bányászkórus vezetője, karmestere. Barót akkori polgármestere, Szász Gábor mindenben segítségünkre volt.
Ott tanítottam az általános iskolában, majd a líceumban is kaptam katedrát. Létrehoztam egy több mint nyolcvan tagot számláló leánykórust. Azzal sokat szerepeltünk, külföldön is többször felléptünk a 80-as évek második felében. Voltunk Magyarországon, Felvidéken Dunaszerdahelyen, Komáromban, Rimaszombaton, Kassán. Nagyon szép turnék voltak. És ott volt még a bányászkórus is a maga száz tagjával. Nagyon ragaszkodtak ahhoz, hogy száztagú legyen. A bánya nagy létszámú vállalat volt, több mint háromezren dolgoztak ott, közülük sok jó hallású és hangú ember került. Boros Árpád igazgató nagyon kultúraszerető vezető volt, tisztelték a bányászok is. Jól tudtam vele egyezni, sok esetben a próbákat munkaidőben tartottuk. Három-négy órás próbák is voltak. A kórus addig élt, amíg megszűnt a bányavállalat…
A Ceaușescu-időben volt, amikor megszüntették a középiskolában a zeneoktatást, akkor csak az általános iskolában tanítottam. A középiskolás lánykórusom akkor is megmaradt, s megvolt az általános iskolai kórusom is. Volt eset, hogy a két kórus együtt szerepelt. A baróti líceum főépületéhez széles lépcsők vezetnek. Ez kitűnő hely két kórus együtt szerepeltetéséhez. A kis házi zenekarunkkal együtt ott léptünk fel. Azért házi zenekar, mert Hunor fiunk volt a nagybőgős, feleségem, Piroska a brácsás és jómagam a hegedűs. Természetesen népdalokat énekeltünk.
Amikor hazakerültünk Olasztelekre, mi is bekapcsolódtunk a Kájoni Consort régizene-együttes munkájába. Mára már lassacskán kiöregedünk. Baróton vállalt munkám következtében költöztünk Olasztelekre, a Piroska örökségébe. Így lettem olaszteleki. Bővítettük, alakítgattuk a bennvalót, az emeleten zeneszobát létesítettünk. Ott muzsikálgatunk, amikor a család összejön.
Ottjártamkor épp vendégeket vártak. Piroska nővére és Huba testvérbátyja érkezett Svédországból, ők is férj-feleség. Újból benépesedik a Balássy-udvar, ahol volt idő, hogy négy nemzedék élt együtt – teszi hozzá Huba.
Piroska megmutatja az emeleti zeneszobát, az általa faragott kazettás szekrényt, a zenesarkot, a szekrényen elhelyezett emléktárgyakat: Huba fejszobrát, amelyet nagybátyja, Benczédi Sándor szobrászművész készített. Ott őrzik Huba munkásságának emlékeit, a népdalgyűjteményeket, valamint a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségétől 1999-ben kapott Ezüstgyopár-díjat.
Dezső János (az írás a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének erdővidéki riporttáborában készült)
