Péter Sándor: – Tulajdonképpen földiek vagyunk, s mint ugyanannak a középiskolának tanulója, húgodnak osztálytársa, szinte keresztúrinak is mondhatom magam. Mi, a vidékiek, hadd mondjam így, a falusiak kissé irigykedve néztünk fel a helybeliekre, akik szabadon jártak-keltek a városban, legalábbis így véltük. Téged mivel indítottak el otthonról, mi számított leginkább ebben az indulásban, mit kaptál a családtól, milyen intelmekkel láttak el?
Nagy Lenke: – Először is tekintsünk el attól, hogy mi, a Márkos testvérek különlegesek lettünk volna amiatt, hogy a városon születtünk. A mi utcánk, a Budai Nagy Antal, amelyet valamikor Mátyás király utcának is neveztek, pontosan olyan poros, gidres-gödrös, gyalog is nehezen járható volt, mint amilyen a te bögözi utcád lehetett. Meg aztán közel volt a határ, a termőföld és a kaszáló, s órák után, de még vasárnapokon is nem a központ felé indultunk, hanem vállra tettük a kapát, kézbe vettük a sarlót, indultunk mezei munkára. Szüleimnek, ha jól emlékszem, olyan hathektárnyi földje volt, azt a család művelte hathatós gyereksegítséggel. Főleg akkor volt rám, a nagyobbra szükség, amikor ki tudja kinek a feljelentése alapján édesapámat kétszer is elvitték a Duna-csatorna építéséhez, egyszer kilenc, másodszor hat hónapra. Életveszélyes állapotban, súlyos éhségödémával került haza, hetekig kórházi ápolásra szorult. Én akkor tízéves voltam, kész emberke, mert a mezei munkában jártas kellett lennem. Bizony többször én vezettem a teheneket, amikor a Hoszúaszóból hoztuk haza a szénát, mert édesapámnak tartani kellett a szénás­szekeret, hogy a lejtős, kátyús úton fel ne dőljön. Nyilván, a házi dolgok végzésénél is segíteni kellett. Az otthoni indíttatás tehát elsősorban arról szólt, hogy fogd meg a munka nyelét, ahogy mondani szokták, ne irtózz a fizikai munkától. Lehet, éppen ez az indíttatás, indulás alakította ki bennem a csakazértis-életérzést, azt a tudatot erősítette bennem, hogy a munkától soha nem szabad megijedni. Szüleim szorgalmas emberek voltak, sok jóra megtanítottak, de leginkább arra, hogy magadnak kell megvívnod a harcot az érvényesülésért, helytállni minden körülmények között.

Tudás és erkölcs

– Mit adott az iskola? Milyen nevelőidre emlékszel szívesen, akiknek tanácsai elkísértek későbbi utadon?
– Annyi esztendő eltelte után is büszke vagyok arra, hogy keresztúri diák voltam. Az immár 230 éves gimnázium példaértékű nevelést adott azoknak, akik oda iratkoztak. Örök érvényű mondás járta, hogy „egy véka tudás mellé egy köböl erkölcsöt” is meg kell szerezni. Mindig érződött az a tisztelet, megbecsülés, amelyet ennek az iskolának a pedagógusai a város, a város lakossága, de a vidéki emberek iránt is tápláltak magukban, s ez kétségtelenül kölcsönösen jó viszonyt alakított ki, hogy a város és a gimnázium egymást erősítve éltek együtt, egymásért. Osztálytársatok, a fogorvosnak tanult Nagy Endre is megírta, aki ott lakott az iskola mellett, hogy évtizedeken át bejáratott szokássá vált, hogy a tanév végén a bentlakásos, azaz konviktusos lányok és fiúk vakációra indulás előtt elcipelték a szalmazsákot az Endréék csűrjébe, az iskolai év alatt agyonfeküdt szalmát kiürítették, mert az jó volt a marhák, a tehenek alá, ősszel pedig vadonatúj szalmával tömték tele a szalmazsákot, belopva a hálótermekbe a friss szalmaillatot. No, ilyen volt a viszony az iskola és a város között. Persze, ott volt a másik hírneves tanintézet, a Tanítóképző, ahol Erdély talán legfegyelmezettebb, legrátermettebb tanítóit képezték. (…) Amikor kikerültem az egyetemről, s főleg miután Rétyre kerültem, sok olyan kiváló tanítóval találkoztam, aki a mi városunkban végzett. Hogyne lettek volna jók, amikor oktatóik is kiemelkedők voltak. Szeretettel emlékezem ma is Fazakas tanító bácsira, Gellért Imre vallástanárunkra. Igen, én még elkaptam a kötelező vallásórákat. Mind ő, mind Ütő esperes úr is olyan lenyűgöző szépséges magyar nyelven mondták el a bibliai történeteket, hogy nekem minden vágyam az volt: megtanulni ilyen szépen beszélni. Persze, sorolhatnám tovább a kiváló tanárok nevét.

Egyetemi évek

– Nekem jól ment a tanulás, igaz hatalmas akaraterővel szorgalmasan tanultam, s így színjelessel érettségiztem, s az akkori szabályoknak megfelelően felvételi vizsga nélkül iratkozhattam be a kolozsvári Bolyai Egyetem matematika–fizika szakára. (…) Az egyetemen nagyon kedveltem Gábos Zoltán elméleti fizikust és Páll Árpád csillagászt, nekik is köszönhetően a magyar egyetem reál tagozata az egyik legmegbecsültebb volt. Az egyetemen a négy év nem volt nászutazás. Szüleim, de főleg a velünk egy házban élő nagyanyám ragaszkodott a keserves munkából megkeresett pénzből vett földhöz, és nem álltak be a közös gazdaságba. Így hatalmas kvótát róttak ki rájuk minden mezőgazdasági termék után, főleg gabonából, de húsból, tejből is. A két évvel kisebb öcsémet a hetedik osztály elvégzése után már nem is tudták taníttatni, a szomszéd kőművesmester magával vitte az akkori építőtelepekre, s a tanítás mellett adott egy kevés fizetést, aminek nagy részét a beadandó termékek megvásárlására kellett fordítani, illetve nekem is kicsípni belőle, úgy emlékszem, száz lejt, amiből az internátus díját fizettem ki, illetve vettem krumplit, kenyeret, szappant, fogkrémet, s néhány más feltétlenül szükséges kelléket. Sokszor volt két főtt pityóka a vacsorám, de mert benne voltam az egyetem tornacsapatában, egy ideig kaptam ebédjegyet.

Koholt vádak

– Hogyan, milyen körülmények között érkeztél Sepsiszentgyörgyre?
– Eléggé körülményes volt az én idekerülésem. Szovátán kezdtem a tanári pályát, ahol egy évet tanítottam, ekkor már ismertem a későbbi férjemet, Nagy Lajos V. éves orvostanhallgatót, IV. éves voltam, amikor találkoztunk. (…) Azt terveztük, hogy 1959 nyarán, miután ő is végez, összeházasodunk és valahol együtt kezdjük el közös életünket. Ez részben így is lett, csak egy kis szépséghiba történt. Közbejött 1959 februárjában az egyetemek egyesítése, amikor megfélemlítés céljából több egyetemistát, illetve oktatót koholt vádak és perek alapján sokévi börtönbüntetésre, illetve kényszermunkára ítéltek. Marosvásárhelyen a kultúregyüttes vezető tanárát ítélték el nacionalizmus-sovinizmus vádjával, az én vőlegényemet két héttel az év végi vizsgák előtt kicsapták az ország összes egyeteméről, mint az említett tanár „legfőbb segítőtársát”. (…) Augusztusban összeházasodtunk, ősszel áthelyeztettem magam Vargyasra tanítani, ahol már májustól a férjem dolgozott. Azóta is együtt vagyunk. A férjemet csak két év múlva vették vissza az egyetemre s államvizsgázhatott le. Rétyre kapott kinevezést mint körorvos, ahová feleségeként s már egy kisfiú anyjaként követtem.

Fél évszázad Rétyen

– Én voltam az első matematika–fizika tanár Rétyen, s végeredményben itt, ebben a kicsi iskolában teljesedett ki nevelői, oktatói pályafutásom.  (…) Igazgatónak is kineveztek, s tizenhárom esztendeig vezettem az iskolát, hol sok elégtétellel, hol csalódásokkal is. A férjem, ezt nyugodtan állíthatom, a környék legismertebb, kedvelt orvosa lett, s nagyon sokszor nem csupán az ő körzetéből, de távolabbi településekről is eljöttek hozzá gyógyulást keresni. Nem volt könnyű körorvos feleségének lenni közel ötven éven át, hiszen hetente kétszer, háromszor is megverték a hálószobánk ablakát. (...)

– Nehéz volt eljönni Rétyről, ahol több mint ötven évet éltetek?
– Hazudnék, ha azt mondanám hogy könnyű volt. Hiszen ott volt szinte egész életünk alatt a munkahelyünk, lakásunk, ott nőttek fel a gyermekeink, s lassan ott öregedtünk meg. Minden bútorunknak, különböző zakotának ott volt meg a helye. Ott voltak azok az emberek, akikhez segítségért fordulhattunk, ha valamilyen bajunk volt, akikben megbíztunk, és akik bennünk is megbíztak. Mindig nagy volt a vendégjárás nálunk, szó szerint is lehet érteni, hogy egymás kezébe adták a kilincset, mert nálunk nemcsak barátságos légkörre leltek, de olyan helyszínre is, ahol kint az udvaron vagy a Nyír fái alatt bármiről véleményt lehetett nyilvánítani. Mozgalmas időszak volt, s bátran mondhatom, hogy az erdélyi és magyarországi magyar értelmiség számos tagja megfordult házunkban. Még két miniszternek is teríthettem asztalt. Nem is csoda, hogy az állambiztonságiak, a securitatésok által összeállított iratcsomó, amelyet a férjem a rendszerváltás után megszerzett, nagyon vastagra sikeredett. (…) Rétyről 2011 novemberében költöztünk el az új, sepsiszentgyörgyi házunkba. Két fiunk édesapjuk útját követte, orvosok lettek. Egyikük éppen édesapja nyomdokain járva lett körorvos Rétyen, a másik Németországban gyógyít. Unokáink szeretettel vesznek körül, ránk is fér öregségünkre.