Baróti emlékhelyeken

Barót központjából indult a nem mindennapi túra. Előbb a bányászszobornál emlékeztek röviden, szóba került a szobor állításának körülménye és környezete későbbi rendezésének jogi háttere, majd a bányavállalat központi épületének bejárata előtt folytatódott a séta, ahol Fehér Zoltán egykori igazgató annak építéséről és a bejárat mellett elhelyezett emléktáblák jelentőségéről beszélt.

Mint mondotta, az igazgatóságot azért költöztették el Köpecről, mert ott a szénmezők kifogyóban voltak, ráadásul hol víz árasztotta el őket, hol a tűzveszély fenyegetett. Tudvalevő volt, hogy inkább előbb, mint utóbb felhagynak ott a tevékenységgel, és Baróton, Vargyason, vagy „ahol éppen puhatolóztak”, Bodosban folytatják majd a kitermelést, ami egyértelművé tette, az igazgatóságnak is költöznie kell. Jól jött az is, hogy az építkezés átadását a kitermelés elkezdésének századik évfordulójához lehetett igazítani, s mindent egybevéve, lehetett ünnepelni a haladó szocialista állam sikereit. A jeles avatóünnepélyen jelen volt Fazekas János, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja – találgatták, talán elnökhelyettese is volt, de már senki nem emlékezett pontosan a fontos elvtárs titulusára – és Király Károly megyei első titkár is. A kitermelés első száz éve előtt tiszteleg az első emléktábla – mondotta Fehér Zoltán.

A második plakett az 1929-es sztrájkra és az azt megelőző évek munkásmegmozdulásaira emléketet: szegénység és jelentős pénzromlás miatt még tovább gyengült a munkások életszínvonala, érthető tehát, hogy nagyobb bért és jobb munkakörülményeket követeltek a köpeci bányászok, ahogy az ország más vidékein is – magyarázta az egykori igazgató.

Hogy mikor is került végleg zár az épületre, napra pontosan nem lehet megmondani. Mert bár a bányát bezárták, a munkahelyeket felszámolták, termelés nem folyt, de a gépeket ki kellett menteni, addig a vízelszívással is foglalkozni kellett, a külszinten is akadt még némi tennivaló, így a bedolgozó cégek még évekig jelen voltak az épületben.

A következő helyszínen, a temetőnél Andorkó Ferenc nyugalmazott unitárius lelkész – egykor rövid ideig maga is bányász – mondott imát a munkabalesetekben elhunytak emlékére, Fehér Zoltán pedig arról beszélt, milyen nehéz volt a közvetlen munkatársakat és jó barátokat utolsó útjukra kísérni. Mint mondotta, az emlékoszlop reze különleges, mert egykori bányászati gépekből származik.

Köpeci rom előtt

A baróti tömegszállítási cég, a Transloc autóbusza komótosan tért be a Köpecbánya felé vezető útra. Sokat nem kellett döcögnie, néhány száz métert követően fékezhetett is. Az út bal oldalán fenn nagy – épületnek már nem nevezhető – rom áll. Teteje már rég nincs, a kémények mindegyikéből téglák hiányoznak, kicsit meg is rokkantak, a néhai földszinti irodákban magasan zöldell a gyom – a bányavállalat irodaháza volt valamikor. Fehér Zoltán magyarázata szerint ez a másodikként épült irodaház. Az a nagy, gallyal és hulladékkal teli betonkör pedig előtte néhány méterrel nem más, mint szökőkút, amely valamikor ki is volt világítva, s a közvetlen közelében látható beton- és vasépítmény-maradványra az élmunkások fényképét tették ki.

A nagymamája köpeci vendégházának udvarán az egyik épületben bányászati gyűjteményt berendező és bányatörténelemmel foglalkozó, alig 16 éves Nacsinák Dávid a hazai terepen mozgók magabiztosságával egészíti ki Fehér Zoltán szavait. Mint mondotta, az épületben a bányavállalat teljes adminisztrációját és a térképkészítést végezték, a mellette sorjázó házak pedig elit helynek számítottak. A cserépkályhákkal és vezetékes vízzel ellátott házakban csak a kiváltságos alkalmazottak kaptak szállást. A negyvenes-ötvenes években cserépkályha több helyen is volt, de a vezetékes víz még meglehetősen kuriózumszámba ment Köpecen. Amióta magára maradt az épület, csak pusztul – mondotta a fiatalember –: nem csak a kályhákat vitték el időközben, de még a csövezetet és a faanyag egy részét is, mára már életveszélyes belépni a falai közé. Fehér Zoltán megjegyzi, a kétezres évek első évtizedének közepén volt némi próbálkozás, hogy mentsék a menthetőt, s más rendeltetést adjanak a már romló épületnek, de hamar dugába dőlt a kezdeményezés. És vajon a bányakantinra ugyanez a sors vár? – tette fel a kérdést.
 

Perzsaszőnyeget Köpecbányáról!

A Köpecbánya felé vezető úton lassan cammog az autóbusz, van idő megbeszélni, melyik egykori bányászházban ki lakott, mikor halt meg, hogy hívják a gyerekeit, azok hova költöztek, ki vette meg a házukat. Valaki leállítja a járművet, hogy egy romos épületet jobban meg lehessen szemlélni. Mindenkinek van valami emléke az egykori bányászbolttal – mert akként szolgált hosszú időn át – kapcsolatosan. A környék legjobban ellátott üzlete volt – Fehér Zoltán úgy fogalmazott, ott hústól perzsaszőnyegig mindent lehetett kapni –, nem csoda, hogy még Vargyasról, Baconból is oda jártak, a barótiak a hegyen keresztül gyalogoltak, csak hogy bevásárolhassanak.

A még látható bányairodák közül a legrégebbi szintén nagyon rossz állapotban van. Hogy mikor épült, pontosan nem tudni, olyant sem találni már, aki valaha benne dolgozott, de az bizonyos, már az első világháború idején is megvolt. Nacsinák Dávidka – azért a kicsinyítő képző, mert az utazóközönség folyamatosan így szólította a lelkes fiatalembert – kutatásai idején „gyűjtött” története szerint a második világégés során a visszavonuló német seregek megpróbálták felrobbantani az épületet, az emelet egyik irodájában el is helyezték a robbanószert, de a monda szerint egy bányász azt az ablakon kidobta, és a mezőben robbant fel.

A köpeci bányató egykori fejtés helyén alakult ki. Területe nem nagy, alig néhány hektár, de elég mély, s rengeteg szenet kihordtak onnan – legalábbis papíron. Mert mint Fehér Zoltán elismeri, bizony sok, Sepsikőröspatakon kibányászott szenet számoltak el köpeciként – mert azt jobban fizették.

Nacsinák Dávid a bányatóval szembeni házakra hívta fel a figyelmet: az Erdővidéki Bányaegylet építette 1913-ban a munkásoknak, és ahhoz képest, hogy milyen régiek, a lakók gondoskodása révén többségük még meglehetősen jó állapotban van.

A köpeci bányákban nehéz volt dolgozni, mert a víztől és a szén öngyulladása miatt a tűztől is kellett tartani, de az emberek nagy tapasztalata és elszántsága – mert a családot el kellett tartani valamiképp – sok mindent helyettesített – mondotta Fehér Zoltán.

Szó esik Kisgyörgy Zoltán felfrissített, Az erdővidéki szénbányászat 150 éve című könyvében is megjelent, 1873-as feliratú bányakőről is. Ma már nem tudni, hol lehetett, de valószínűleg a temető környékén. És hogy miért 1873, s nem 1872 a felirata? A vállalatot lehet, hogy pontosan százötven éve alapították, de az első széndarabok rá esztendőre jöttek ki a föld alól, így a bányászok számára az a bányanyitás pontos éve.

A bánya valószínűleg legeslegelső irodája a Polensky-bányától nem messze volt, az 1800-as években használták, de nem túl sokáig, később lakóházként üzemelt. A túrázók közt jelen levő Andorkó Rozália tiszteletes asszony mondotta: gyerekként a hatvanas évek elején néhány évet abban a házban élt, s nagyon szép emlékek fűzik hozzá. A környékén nem csak magyar, hanem cigány és román gyerekekkel játszhatott: az ott eltöltött időszaknak tudja be, hogy más nemzetiségekkel szemben mindig toleráns tudott lenni.

A legtöbb szenet a Polensky-bányából szedték ki – nevét Otto Polensky berlini nagytőkés, a vállalat főrészvényese után kapta –, mely bejáratának pontos helyét ma már nem ismerjük, de ha figyelembe vesszük a bánya szállítógépe még álló alapjának helyzetét, akkor „valahol ott a bozótban” kell keresni – mondották a túravezetők. Az viszont tudott dolog, hogy a szén vastagsága elérte a 12 métert, jól tartotta magát a födém is, és úgy általában véve is könnyen kitermelhetőnek volt mondható.

A vasút majdnem a bányabejáratig jött fel, a hatalmas, fából ácsolt rakodóépület tetejére tolták fel a csilléket, a munkások kézi erővel öntötték a vagonokba a szenet. A bánya művelését 1926-ban kezdték el, a rendszerváltás után Dózsa Györgyre keresztelték át, a termelést 1959-ben fejezték be. „Büszkén mondhatta el magáról, hogy azon ritka köpeci üzemek közé tartozott, amely kimerült, tehát nem maradt benne több szén, és ez volt a bezárásának oka” – mondotta Nacsinák Dávid.

Géza-bánya: egy tragédia helyszíne

Ha a Géza-bányát akarjuk megtekinteni, a tulajdonos beleegyezését kell kérnünk. Nem, nem a bányavállalatét, hanem a családét, amely megvásárolta a közvetlenül mellette levő egykori irodaépületet… Más lapra tartozik, hogy az érdeklődőket sosem utasítják el, mindig bebocsátást nyernek az elkerített részre.

Az elmúlt néhány hónapban sokat változott a bánya környéke. Amikor tavaly ott jártunk, mocsaras volt még a bányabejárat előtti rész, sőt, a nád is dúsan nőtt, most viszont se nád, se víz, az előtér kavicsozott, a kapu vasvédő szerrel lekezelve, a kőfal lemeszelve, neve – az újrakeresztelést követően már Galeria 7 Noiembrie – pirossal kihúzva. Jól néz ki, na!

Bent már látszik, hogy évek óta felhagytak a művelésével. És nem is a vastag sár miatt mondjuk ezt, hanem mert boltozatának téglái egyre láthatóbban gyengélkednek, félő, még néhány tél, és beomlik. Sok látnivaló amúgy nincs, mert csak olyan ötven méter mélységig lehet behatolni, vastag téglafallal zárták el a továbbjutás lehetőségét.

Erdővidék legnagyobb bányászbalesete fűződik ehhez a bányához: 1951. február 12-én hat ember halt meg egy topográfiai pontatlanság miatt. A magyarázat szerint az volt a gond, hogy egy régi, már felhagyott és időközben vízzel feltelt bányajárat falát átütötték, a hirtelen kizúduló víz elsöpört mindent, amit útjában talált. Több hónapba telt, amíg a bő kétszázezer köbméter vizet kiszivattyúzták és újból elkezdhették a kitermelést. A hat áldozatot is csak hetekkel később találták meg. Végül 1965-ben hagytak fel művelésével.

A köpeci temetőben az újonnan felújított közös sírnál az áldozatokra – Sántha Péter (39 éves), A. Simion Dascălu (26), Nafrádi Balázs (33), Mihály András (26), Carol Ioan Dobaes (32), Cojan Anton (24) – emlékeztek a túrázók. Fehér Zoltán felidézte, gyerekkorában a Zsil völgyében bizony szinte mindennaposnak számított a száguldó mentőautók látványa. Erdővidéken jobb volt a helyzet, de azért hatvanhat áldozatot itt is megkövetelt a szén: talán nincs is a környéken olyan temető, ahova ne lenne bár egy bányászbalesetben elhunyt eltemetve. A vállalat amúgy próbált gondoskodni az áldozatok családjáról. Ha kellett, munkahelyet adtak az özvegynek, házat javítottak, szenet vittek haza és rakták el, ezt pedig méltányolták is az emberek – mondotta.

A megemlékezés idejére a túrázókhoz csatlakozó Benedek-Huszár János polgármester úgy fogalmazott, amikor nekifogtak a bányásznapok szervezésének, számba vették azt is, van-e olyan hely, amit fel kell újítaniuk. A Géza-bánya környékének rendezését köpeci önkéntesek vállalták, a köpeci sír rendbetételére – amelyen a nevek olvashatatlanok voltak, a sírkő pedig meg volt törve – vállalkozót kellett keresni. Azért tartotta fontosnak a sírok felújítását, mert a hat sír szinte jelkép már, ott mindazokra emlékezni lehet, akik bányaszerencsétlenségben veszítették életüket. A sírok helyrehozatalával a László Tibor vezette Építőmesterek Kft.-t bízta meg, a nevek aranyozását bérmentve Kakas Attila végezte el, amiért köszönet illeti mindannyiukat – mondotta a polgármester.

Andorkó Ferenc az áldozatokért mondott imájában úgy fogalmazott, az életerős fiatalok úgy léptek ki az életből, ahogy dolgoztak: együtt. A bányászat már megszűnt Erdővidéken, de nyomai ma is folyton megmutatkoznak, hatással van életünkre, ne feledjük tehát azokat, akik életüket adták családjaikért és az őket követőkért.

Kis múzeum, nagy élmény

A Tókos vendégház udvarán álló kis múzeumban érdemes sokat időznie annak, akit érdekel Erdővidék bányászmúltja. A falakon számtalan régi kép: talán nincs olyan bánya, amelyikről vagy az ott dolgozó emberek valamelyikéről bár egy régi fotográfia ne lenne. És természetesen van kép a bányászok „civil” életéről is: a focicsapatról, a dalárdáról, a bányásznapokról, mellettük a bodosi bánya névsorolvasó terméből származó eredeti pad, a vállalat büszkesége, a Technika-telepen készített Köpec szivattyú nagy és kis példánya, adatok a tájegység geológiájáról. Követni lehet a világítástörténetet, bele lehet olvasni a bányamesteri könyvek gyűjteményébe, szemügyre lehet venni a fúrókat, csákányokat, lapátokat, fogókat, a termetes láncot, akad két díszruha és különböző oklevél, elismervény, igazolvány.

Fehér Zoltán azzal ajánlotta a múzeumot megtekintésre, hogy amikor hírét vette Dávidka kezdeményezésének, igencsak meglepődött, azt sem tudta, miként viszonyuljon hozzá, ám amikor látta, a fiatalember milyen komoly munkát végzett, csak gratulálni tudott, és bátorítja, hogy folytassa. Ígérte, a gyűjtemény teljesebbé tételéhez maga is hozzájárul. Meggyőződése, minden bizonnyal sokkal terebélyesebb lesz, mert minden nyugalomba vonuló bányász vitt el magával valami emléket, abból biztos jut majd bőven ide is. Jó példa erre az is, hogy a túrán jelen levő kollégája, Szőcs Mihály most is hozott valami kiállítani érdemes tárgyat hátizsákjában.
 

Kaviccsal teli akna

A Technika-telep romos, magányos épületei közt nem kell sokat gyalogolni, hogy a néhai Rákos-aknához érjünk. Hogy milyen lehetett fénykorában, már csak azok tudják, akik itt dolgoztak valamikor – most csak négy-öt méter átmérőjű lecementezett kör látható, annak közepén pedig lappancsos, felnyitható, talán húsz centiméter mély gödröcske. A ma kaviccsal betöltött aknába valaha 190 méter mélyre lehetett leereszkedni…

A nagyon magas szén-dioxid-szint miatt veszélyes hely volt, kollektív munkabaleset is történt ott régen, pedig igencsak igyekeztek jól szellőztetni járatait. Szőcs Mihály mérnök egy történetet megosztva szemlélteti, milyen valós volt a veszély: a bányamentősök főnökeként egyszer leküldték őket, vegyék szemügyre, miként lehet kiszellőztetni ideiglenes felhagyását követően az aknát. „Egy év alatt olyan tömény szén-dioxid gyűlt fel, hogy amikor bementünk a szén-dioxid-szint alá, mintha víz alatt lettünk volna: érezted a kezeddel, hogy ellenállásba ütközöl, ahogy megmozdítod. Két perc múlva a vénáink kidagadtak, maszk volt rajtunk, beszélgetni nem lehetett, csak annyi erőnk maradt, hogy intsünk, kifelé! Ha még lett volna tíz méter, lehet, hogy nekem is itt lett volna az utolsó napom” – mondotta.

Barót, az utolsó állomás

A Barót-bányánál Fehér Zoltán ismertette: honnan, milyen irányba mentek a föld alatti járatok, milyen terveket hiúsított meg a ’89-es fordulat után beköszöntő piacgazdaság, majd azt idézte fel, milyen is volt a bánya arca, kikkel dolgozott ott valaha, kikért kapta a legtöbb leszidást főnökeitől – a sikeres egyetemi felvételit követően a bányához gyakorlatra beosztott Ágoston István baróti családorvos és az állatorvos, később megyeitanács-elnök Demeter Jánosért, akik munkába későn mentek, halaszthatatlan ügyeik miatt viszont korán távoztak –, majd az utolsó részlegvezető, Szőcs Mihály vette át a szót.

A  szektorfőnök – mert a közbeszédben ezt a kifejezést használták – mondandóját azzal kezdte, hogy erős érzelmi felindulást kelt benne, ha egykori munkahelye pusztulását kell látnia, ezért néhány éve megfogadta, nem teszi be többé a lábát ide, most csak Fehér Zoltán kedvéért tekintett el ettől.

Köpecbánya legnagyobb bányájában 1982-ben kezdte a munkát, és a 2007-ben történt bezárásig maradt.

„Megígértem, elmesélem, milyen volt az utolsó mélyszintifejtés-nap Köpecbánya történelmében. Azt tudni kell, hogy a végkielégítések úgy történtek, hogy meg kellett szavazniuk a kormányhatározatot, amikor megvolt, a pénzt aztán elosztották, hány embert »üt«, és akkor kaptunk egy listát, holnaptól te leszámolsz százat, te kétszázat… Az elején mindenki el akart menni, ezért kis cselhez kellett folyamodnunk, hogy azért maradjon is valaki. Azt csináltuk, hogy a hírt nem közöltük azon nyomban az emberekkel, csak másnap reggel, s kértük, délig döntsék el, ki akar elmenni; tudtuk, a feleségek jóváhagyása nélkül nem mernek iratkozni a listára. Az utolsó nap ugyanígy, a bányászok bementek dolgozni, és amikor jött a telefonhívás, hogy kijött a kormányhatározat, szóltunk, mindenki letette a lapátot, megállították a futószalagokat. Ekkor egy bibarcfalvi bányásznak eszébe jutott, télire nem vitte haza a szenet, a kollégáknak megígért két liter szilvapálinkát, csak menjenek vissza, és még két kocsival termeljenek ki. Visszamentek, elindultak a szalagok, volt csille, megrakták a kocsit, a kaszkákat (bányászsisak – szerk. megj.) felakasztották a kapusasokra, s azzal vége volt a baróti szénbányászatnak” – mondotta.

Kiemelte, hiába a világszinten érződő energiahiány, Erdővidéken olyan bánya, amelyik emberek ezreinek ad munkát, sosem lesz már. Egyrészt, mert úgy termelni, mint egykoron, nagyon drága mulatság lenne. Manapság azt az energiát, amit előállítottak, néhány szél­erőművel sokkal olcsóbban megoldják. Ha lesz még szénkitermelés, azt már robotok és önjáró autók fogják végezni – jósolta.
 

Miről álmodik a bányász?

A Barót-1 bánya bejáratánál keveset időzik már a többórás, néhol kánikulában, néha apró szemű esőben megfáradt sereg. Ismét megdicsérik a bányabejáratot barátjával, Bajkó Magorral rendbe tevő Nacsinák Dávidot, megcsodálják a romos állapotában is hatalmas és tiszteletet parancsoló siklót, majd autóbuszra ülnek, hogy a túra kiindulópontjára, a városközpontba visszatérjenek.

Nem kétséges, mindenki megértette Fehér Zoltánt és Szőcs Mihályt, amikor azt mondták, annyi idő múltán is gyakran álmodnak még a bányával: ha éjjel kettőt dörög vagy villámlik, az sejlik fel bennük, mi baj lehet a külszintnél vagy a mélyben.